Közélet

A nap, amikor Szeged városa belefulladt a szeretett folyójába

A nap, amikor Szeged városa belefulladt a szeretett folyójába

2023. március 12., vasárnap
A nap, amikor Szeged városa belefulladt a szeretett folyójába

Lépjünk a múltba. Menjünk vissza pontosan száznegyvennégy évet. 1879-et írunk, március 12-e van, Gergely napja, hajnali két óra. A városi ember még békésen alszik. Nem tudhatja, hogy a veszedelem, amit a vizek tudósai jósoltak, már itt van.

A jeles velencei mérnök, Paleocapa 33 évvel korábban írta le: „… a Tisza-szabályozás eddig elfogadott rendszere előbb-utóbb Szegedet öli meg.” Drámai jóslat! És ahogy múltak az évek, több kis jelzést küldött a folyó. 1879 kora tavaszán pedig már határozottabbat. Nagy szelek jártak akkor, fölkorbácsolták a vizet, a töltések pedig egyre gyengültek. Március első napján dagadt a folyó az addigi legnagyobbra.

A tudósok egyre figyelmeztettek; kétkedőből viszont sok volt. Mikszáth írja:

„Március 11-én, kedden, mikor a kelő nap nyájasan bemosolygott az ablakokon, s a csendes időjárás tavaszi lehelete csapta meg az arcokat, mindenki azt hitte, megszabadultunk. Délben a »Hétválasztó« című vendéglőben azt mondá Kende Kanuth ebédlőtársai, Lukács és a vörös bort kedélyesen szopogató Herrich füle hallatára egy Budapestről jött mentőnek: – Önök akár hazamehetnek! Nem lesz itt már baj.”

Hát, lett! Gergely napjának előestéjén a négylábúak gazdái észrevették, hogy a jószág nyugtalan. Kilenc óra tájban a városháza előtt egy ló keservesen felnyerített, mire a konflis gazdája megjegyezte: a ló is veszedelmet érez. És nemsokára kitört az iszonyatos vihar.

A katasztrófa bekövetkezik: Petresnél átszakad a gát, a víz alattomosan, hátulról támad. A hirtelen jött szélvihar is a hullámokat segíti. Az áradat betör a városba. Visz mindent, házat, csűrt, jószágot, embert. A vészjelző harangszóra a korszak ikonikus honvédtisztje, Pulz Lajos altábornagy azonnal hadrendbe szólítja csapatát. Ám a mostani ellenség nem a várt, ez szinte láthatatlan. A katonák annak előtte a végsőkig kitartottak a víztől fenyegetett gát védelmében, de azon a márciusi napon már csak egy maradt: menteni, akit csak lehet! Indulnak csónakokkal, pontonokkal. Utánuk tűzoltók, halászok, önkéntesek, iparosok, ladikos emberek.

A vészhelyzet hétköznapi hősöket teremt. Segítők indulnak mindenfelől, az elsők között Zubovics Fedor pesti huszártiszt a rohamcsapatával. Azonnal küldi embereit Makó, meg Vásárhely. Katonaönkéntesként a korszakos nagy festő, Csontváry is a mentők közé áll. És hivatalnokok, polgárok, közemberek. Himnikusan szép pillanat: mindenki jön, aki akár csak egy kicsi is segíteni tud. Látják, rettentő a pusztulás, csak tenyérnyi hely marad meg épségben, a Palánk térsége. Oda igyekeznek kimenekíteni, akit még lehet…

Megtörtént hát a katasztrófa, amit a szegedi ember csak így nevez már másfél évszázada: Nagyvíz. „Mily végtelenség tel el, mig megvirradt!” – írja Mikszáth Kálmán a Szeged pusztulása című hátborzongatóan hiteles riportkönyvében. Így folytatja: „És minek is virradt meg? A hajnal nem találta meg többé Szegedet... csak romjait.”

Tudjuk, az akkori pusztulás a múltba lökte vissza a várost. Ám ugyanakkor kikényszerítette a megújulását. De ez már egy másik, felemelő történet.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.