Farsangidő, hamvazószerdáig

Az egyik legősibb keresztény ünnep, vízkereszt, másik nevén Urunk megérkezése napjával lezárult a karácsonyi tizenkettednek nevezett kisdedköszöntő időszak; és már a farsang, az itt élők régi szavával a „fássáng” idejébe léptünk.

A néphagyomány egykor ezt a Háromkirály-járás ősi szokásával vezette be. Pásztorgúnyát öltött gyerekek meg ifjak járták az utcát, tréfás rigmusokat, játékos verseket mondtak, hurka, kolbász és sütemény reményében. A vízkereszt-napi alamizsnagyűjtés évszázados szokása is ezzel rokon. A pásztorok mondókái megidézték a napkeleti bölcsek, a „háromkirályok” betlehemi látogatását, ahogy az a legendákban megmaradt.

A sámánvilág archaikus szavai is föllelhetők az évszázadok óta szinte érintetlenül hagyott köszöntőénekben: „Happ, happ, fássáng! / itt őtték az ártánt…” És ami a legfontosabb, a ház népének szánt jókívánság: „Adjon az Úristen ennek a gazdának / két szép ökröt, három véka árpát, négy véka rozsot, / hejj regö rejtem, azt is megadhatja az a nagy Úristen.” Némely szövegváltozat: adjon az Úristen nyolc kis bérest, a gazdának arany ekét a kezébe, arany búzát a földjébe, kulacsába bort, mellé kalácsot, és a gazda meg az összes családtagja „olyan egészségös legyön, mint a makk!”

A farsang azonban, ahogy haladt az idő, a kis regösök mellett alakoskodók, maskarások zajos vonulásától, olykor vad játékaitól volt hangos. Megkezdődtek a bálok, s azokkal olykor együtt jártak a mértéktelen tivornyák, meg az ősi emberi vágyat, a rejtekezést kifejező álarcos vigalmak. Ezeket – Bálint Sándor szavai szerint – „kozmikus emberi igénye miatt” a középkor óta az Egyház is mindinkább tűrni volt kénytelen…