Boldog napok jöttek akkor

Jellegtelen őszi napnak indult. A hajnal ködöt hozott. De hát mi másként is lenne egy októberi reggelen. Aztán ahogy oszlott a pára, kitisztult az ég, és mindent a napsugár kezdett uralni. Derűs lett az a kedd, 1956. október 23-a.

Akkortájt ez volt szinte az egyetlen dolog, aminek örülni tudott az ország. És ezen a kivételes napon az emberek azzal szembesültek: a lázadás „bűnös” szelleme bekeríti a fővárost. Aztán belengi a vidéket is. És a hatalmat kétségbeejtő nagy felfordulásban még az ávéhá se tudja teljesíteni bolseviki küldetését, legfeljebb néhány sietős, titkos kivégzésre futja még az idejéből. Az utcákon meg tömegek. Boldog emberek csapatostól vonulnak. Mivégre boldogok? Kell az nekik? Hisz ott a másnap, s akkor…? Akkor vajon mi lesz? De úgy tűnik, a félelemnek alig van nyoma, az öröm nem apad.

És tényleg: a sokévi magukra kényszerített csönd és elfojtott keserűség után itt egy nap, amikor lehet felszabadultan egymásra mosolyogni, idegeneknek kezet nyújtani, mert egyek ők immár, úgy tetszik. Aztán a valóságos boldogságnap után jön a többi: hol derű, hol könny telíti. De akkor is: elérkezett végre az önfeledt megnyílás ideje. Csak az baj – vagyis hát egészen kétségbeejtő! –, hogy oly hamar tragédiába fordul; hogy oly hamar vége…

Ám most még csak 23-a van. Meghitt emlékezést!