Február 25-e, egy emléknap: Áldozatsor A-tól Zs-ig

A hét utolsó munkanapja volt. A gyár portáján még az utolsóként érkezők nyomkodták sietősen kartonjaikat a blokkolóórába. A falon a tépkedős naptár mutatta a dátumot: február 25., péntek. Az öreg portás le akarta tépni, hogy hétfőre lapozhasson, de meggondolta. Hátha valaki ezt is félremagyarázza, s neki baja lesz.

Azon a télutót sejtető napon az üzemi konyha előkészítőjében két lány meg a nagydarab hentes szorgoskodott, Panni néni a kondérnál ügyködött, segédje a sütők száját nyitogatva igazgatta a húst. Mindenki példásan igyekezett, hát persze, nem jó idők jártak, az 1949-es évet írták. Ráadásul hírét vették, hogy az igazgatói értekezleten elhangzott: „nem megfelelő személyek” dolgoznak a konyhán, vigyázni kell, nehogy szabotázs történjék. A főszakács sorra járta az állásokat. Feszült volt, nagy gonddal ellenőrzött, nehogy becsússzon akár egyetlen kis hiba. Ő is tudott a nacsalnyikok ellenségkereső buzgalmáról, csak azt nem sejtette, hogy a feje felett máris viharfelhők gyülekeznek.

A bérelszámoló irodában Vasné aznap kedvetlenül tologatta a papírokat. Mindegyre a kolléganők tekintetét kereste, de azok a kis tekerős számológépeik fölé görnyedtek, szótlanul osztottak-szoroztak. A pletyka gyorsan terjedt, mindenki hallotta a szóbeszédet „a bérszámoláshoz beépült ellenséges érzületű személyekről”. Ha ellenséget keresnek köztük – gondolta Vassné –, ki másra gondolhatnak, ha nem rá, a kulák lányára. Álmatlan éjszakákon szinte hallani vélte a csabai tanácselnöknő szavait, aki a tanúk szerint telefonon ezt üzente a pesti pártközpontba: „Elvtársak, máma kulákot akasztunk.”

A gyártáselőkészítőben Simon, a fiatal technikus a tízórai-szünetben fehér papírt tett maga elé, írni kezdett: „Tisztelt Szerkesztőség!” Előző este határozta el, hogy olvasói levelet küld a helyi lapnak. Az ötletet Rózsi, a kőműves brigádvezető adta, aki újságcikkben tett hűségnyilatkozatot: „Sztálin elvtárs adott értelmet életünknek…” Simon gondolta, tán ez lehet a mentőöv. A napokban valamit elrontott, és amikor a gyűlésen a párttitkár szabotőrökről beszélt, megrettent: a célzás netán neki szólt? Ezért előre menekült. Mindent beleölt abba a cikkbe. Még a tisztességét is.

Egy napon az étkezdében néhány munkás enyhe ételmérgezést kapott. A főszakácsot letartóztatták, újságcikk jelent meg a „gyilkos tervről”, s kész volt a vád: szabotázs. Az irodista asszony kilépett, mielőtt lelepleznék, mint „ellenséget”, s menekült az ország másik végébe. A fiatal technikus megúszta. Hűségcikke segített. Csak az önbecsülése csorbult ki. Örökre.

Három ember – egy rendszer áldozatai. Igaz, őket nem gyilkolták meg, mint sokakat. Nekik „csak” az életüket tették tönkre. S nem érhették meg azt sem, hogy rájuk, meg az A-tól Zs-ig tartó sokaságra emlékezzenek az utódok február 25-én, a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján.

Várkonyi Balázs