Az urivi hídfő hősei: áldozatok két óriási kalapácsfej közt

Don-kanyar, 1943 januárja. Gyilkos hideg volt azokban a napokban arrafelé. Mínusz 40 fokot is rögzített a hadtestnapló. A bakák gúnyája nem az ilyen farkasordító hidegre készült, szinte halálra fagytak. És így várták a ruszki gőzhengert.

A végkifejlet, mint tudnivaló, tragikus. De mielőtt elérünk a történetben odáig, idézzük fel az előzményeket. 1942 nyara. A német követelésre felállított 2. magyar hadsereget a keleti frontra irányítják. Feladata szinte teljesíthetetlen: Voronyezs és Pavlovszk között építsen ki védvonalat, és ezenközben számolja a Vörös Hadsereg hídfőállásait. Csakhogy a létszámban jelentős, ám felszereltségét tekintve korszerűtlen alakulat erre nem volt alkalmas. Haditechnikai hiányosságai erőtlenné tették. És láss csodát: sikerült, amire egy lukas garast nem adtak volna a szakértők. A lebecsült 2. magyar hadsereg

mérnöki pontossággal

teljesíti feladatát. Megsemmisíti a szovjet hídfőállásokat, és kiépít több mint 200 kilométer hosszú védvonalat. A hadtörténet dicsőségként jegyzi ezt a teljesítményt. Ez is a szomorú emlékű alakulathoz krónikájához tartozik. A hősies helytállás ugyanakkor nagy áldozatot követelt: ott, a távoli harcmezőn ért véget 27 ezer katona élete. Jött aztán 1943 januárja. A hónap tizenkettedik napján a megvédeni kívánt Don-kanyarban már mindhárom haderő elfoglalta helyét: az urivi arcvonal északi pontján a Vörös Hadsereg tankhadosztálya, az ellenoldalon a német Cramer-alakulatok. És a két roppant kalapácsfej között a kis magyar sereg, a páncélosok elleni küzdelemre szinte egyáltalán nem alkalmas „könnyű” hadosztály. És megint megtörténik az, ami a csoda pillanatai közé sorolható: a szinte elsöprő túlerővel szemben

hősiesen helytáll

a magyar alakulat. Megtorpanásra készteti, sőt, visszaveri az első támadásokat. Közben azonban nagy veszteségeket szenved. A hadvezetés a némethez fordul, ám az csak jelentéktelen erőt küld. Az északabbra tolt III. hadtest kész ugyan segíteni, de hamar kitűnik, tankjai a hatalmas hóban nem érhetnek oda időben. És másnap a szovjet henger ismét beindul. Bekövetkezik az, amit tisztánlátó katonai vezetők megjósoltak: a vörös áradat megállítása a Don mellett – reménytelen küldetés. És a kezdetben az urivi hídfőt sikerrel védő magyarok ennek lesznek áldozatai. A jéghideg pokolban az állások nem sokáig tarthatók. Összeomlás. Két nap múlva már a scsucsjei hídfőben vannak az oroszok. A hátravonás megkezdődik. A III. hadtest küzd legtovább, de februárra már se fegyverzete, se ellátmánya. Néhány ezer harcos még kijut a halálos gyűrűből. Ki hogyan tud, menekül. Akár csak egy ökrösszekérrel, a semmiből előkerülve, mint egy fantom, hasonlatosan arra, akit csak a fantáziánk szült, s nem más, mint

egy időutazó Boldirevkából,

az a szellemalak, aki a harcosokat, egykori bajtársait kutatja időtlen idők óta.

Magas férfi, csontsovány. Foszlófélben lévő véres katonaköpeny rajta. Megy, közben neveket sorol. Győrffy Antal. Született Szegeden. A keleti fronton fogságba esett, meghalt a vjatkai táborban. Ismeri valaki? Nincs válasz. Megy tovább, próbálkozik. Varga Márton, Apátfalva, 1889, meghalt Voronyezsnél, nyughelye: Igumnovo, 6. sír. Csönd a válasz. Újabb név a hórihorgas embertől: Kotogán Antal, Szeged, 1898, nyughelye a volszki hadifogoly kórház temetője. Mindhiába, erre sincs egy hang se. Még elmormol egy nevet. Csüggedten indul tovább. És akkor… Hogy mondta? – szólal meg valaki a sötétben. Palotás Mihály? Jaj, Istenem, ő a Miska bácsi, a nagybátyám! Boldirevkánál hadifogság, kényszermunka, de négy év múlva szabadult. Hazajött. Hol lelem meg? – kérdi izgatottan a katonaköpenyes. Csongrádon, a temetőben – így a válasz. Megnyúlik a megviselt arc. Szeme sarkában könnycsepp. Megfordul, csigalassúsággal útjára indul. Egy idő után a vérfoltos köpeny eltűnik a sarkon. Időutazó lenne? – mormogja a Palotás-rokon. És csak bámul a jelenés után, a messzeségbe.

Kiemelt kép: Fotó: id. Konok Tamás, Fortepan