A karácsonyi tizenketted után: farsangidőbe értünk

A tizenkét napos kisdedköszöntő ünneplés – amit a népnyelv karácsonyi tizenkettedként jegyez – január 6-án, vízkereszt napjával ér véget. És megkezdődik a tél búcsúját siettető, az erőgyűjtést segítő farsangibál-szezon.

A jeles nap neve, Vízkereszt arra utal, hogy a legenda szerint a vándorprédikátor János ekkor keresztelte meg a Názáreti Jézust a Jordán vizében. A nap más fontos biblikus eseményt is idéz: a napkeleti bölcsek, a „háromkirályok” betlehemi látogatását.

A néphagyomány ezt a Háromkirály-járás

ősi szokásával őrizte, amíg tudta. A pásztorgúnyát öltött és köszöntésre indult fiatalokat a dolog szellemisége mellett biztosan a sarkallták azok a földi javak is, amelyek szolgálatuk jutalmaként kolbász, hurka, szalonna, vagy épp édesség képében jelentek meg. Ez egyébként a vízkereszt-napi alamizsnagyűjtés évszázados szokását is felidézi. Jobbára csak az emlékezet őrzi ezt a régmúltból, de néhány helyen, jobbára a határainkon túl élő magyarok körében alkalmasint ma is megéled. A hagyományrendből kikopott szokásaink őrzői, a szellemi kármentők: az iskolai csoportok, tradícióőrző közösségek viszik tovább az egykori kántálók szavait.

Hejj regö rejtem… – éneklik a sámánvilág nyomait is őrző szöveget,

ahogy kiadja az évszázadok óta ismert köszöntőének:Happ, happ, fássáng! / itt őtték az ártányt, / nem adják a máját, csak a szalonnáját.” Szegény ártány, sorsa szomorú, de ha nem ölték volna le, nem lenne se szalonna, se kolbász… Jókívánsággal folytatódik a köszöntő: „Adjon az Úristen ennek a gazdának / két szép ökröt, három véka árpát, négy véka rozsot, / hejj regö rejtem, azt is megadhatja az a nagy Úristen.” Ahány tájegység, annyiféle kívánság, és ahány köszöntőt mondó kisember, annyi szövegváltozat, úgymint: adjon az Úristen nyolc kis bérest. A gazdának arany ekét a kezébe. Arany búzát a földjébe. Meg persze kulacsába bort, mellé kalácsot. A ráadás: a gazda és mindahány családtagja „olyan egészségös legyön, mint a makk!” A farsang persze nem csak kis regösöket termett: kezdődtek a bálok és a maskarás vigadalmak.

Alakoskodók, maskarások ideje

volt ez egykor, főként a sejtelmességre fogékonyabb vidékországban, annak az igazságnak megfelelően, hogy az álarc mögé rejtekezés – ősi emberi vágy. Az alakoskodás játék, szórakozás. A farsang, az itt élők nyelvén fássáng Bálint Sándor szerint: „Már a középkorban a zajos mulatság, lakodalom ideje, amelyet kozmikus emberi igénye miatt az Egyház is tűrni volt kénytelen.” Az egyes korok farsangi báljainak lényege nem, de stílusa élesen eltért. Példaként - múlt század, 30-as évek: fegyelmezett, komoly, szertartásos „alakoskodók”. Ellentettje az 50-es évek pizsamás diák maszkabálja: a jelszó csak lazán! Elmúlt? El. Bár néhány éve Szegeden volt még maskarásbál, a Farsangi Cuháré…