Tűzokádó szörny az algyői pusztán: olajkitörés, 1968

Az emberek már a karácsonyt várták. Az olajosok is. Igaz, náluk nem mindenki, mert a kutakhoz az ember felügyelete kell. A bányamentők meg amúgy is készenlétben állnak. Mindenkor.

December 19-e derűs, nyugodt napnak ígérkezett. Hétköznap volt, csütörtök. Az algyői olajos központban a műszakiak meg irodisták nyolc órakor rutinszerűen kezdték a munkát.

A jegyzőkönyv kivonata: a Nagyalföldi Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalat szegedi üzemének 168-as számú olajkútja eddig meg nem állapított okok miatt kitört. 8 óra 20 perckor leszakadt a béléscső tolózárja, és a több mint 100 atmoszférával kiáramló szénhidrogén azonnal meggyulladt.

A kitörésvédelmisek kaszárnyájából szinte az első hangra elindul a készenléti csapat, tűzoltók, bányamentők, és persze embermentők, akik azonnal a sérülteket veszik gondozásba, majd irány a kórház. Megindul a feltérképezés. Mindenfelé roncsok, a kút romjai fölött nyolcvanméteres lángcsóva. A kijelölt emberek megindulnak a tűz felé. Bár vastag védőruhát viselnek, de így is életveszélyben vannak. Ám menni kell, a szemrevételezés az első a mentéstervhez.

Ám még csak ekkor jött a neheze: munka a fagyban, állandó robbanásveszélyben. És közben egymillió köbméter gáz, ezer köbméter olaj tör fel naponta. Olajtengert csatornázni, roncstömeget szétbontani, új kútfejet előkészíteni – teltek a napok, elmúlt karácsony, újév, és még hetek. Egy ország figyelme övezte 300 olajbányász, katona és tűzoltó küzdelmét. Az utolsó akció: félkilós torpedó a mélybe, 1910 méterre. Robbantás! És a kút megfojtva. Következhet az újjáépítés.

Az algyői 168-as kútnál az addigi legnagyobb hazai kitörés zajlott. A nyilvánosság először értesült egy ekkora olajkatasztrófáról. A bányamentők legendája megéledni kezdett.