1955 júliusa, Szeged: vízjárvány, hastífusz „titokban”

Csöndes nyári napot ígér mára a meteorológus. Van kivétel, persze, mindig van: a fővárostól északra most is csöpög az eső. Késő délután többfelé beborulhat, s nagy zuhé ugyan nemigen lesz, de itt-ott zápor, zivatar előfordul.

Ez még csak gyenge utánzatnak se nevezhető a közelmúlt viharos napjaihoz képest. Június, július ilyen: állandó kellékeik a viharok. A nyári időjárási anomáliák a régi időkben is gyakran előfordultak, csak olykor, például az ’50-es években, nagy hírverés erről nem volt. Központi ukáz szerint… „Ne rontsuk fölöslegesen a közhangulatot” – így adták meg a helyes tájékoztatás irányát a pártbüróban. Az elhallgatás buktatópéldája: 1955 júliusában a Délmagyar közönsége felhívást olvashatott arról, hogy a pár nap előtti jégkárt az érintetteknek be kell jelenteniük. Az olvasók néztek: jégverés? Hol? Mikor? A lap ugyanis erről egy sort sem írt, csak maguk a károsultak tudhattak róla. Aztán így tudta meg mindenki – a felhívásból, mintegy véletlenül.

Az elhallgatás nem a lapszerkesztőkön múlott. A párt cenzorai szelektáltak, nehogy túl sok hangulatromboló, baljós hír kerüljön az olvasók elé. És a helyi szerv sarkosabb, még merevebb volt ebben, mint a pesti pártközpont. De milyen a sors! Azon a napon, amikor a tanácsi felhívás megjelent, s így a jégveréstitkoló csinovnyikok lebuktak, épp akkor, vagyis 1955. július 23-án hatalmas vihar kerítette be Szegedet. Katasztrofális hatása volt.

Keresem a július 24-ei lapban a példátlan felhőszakadás hírét. Sehol. Előző napi viharról egy szó sincs. Pedig a várostörténeti monográfiában ott a dátum: „Július 23-án felhőszakadás és nagy vihar borította el a város területét.” A történészek erénye a pontosság, ám akkor hogyhogy semmi hír a másnapi lapban? Kutatok tovább, s a korábbi, 22-i újságban valamit lelek: forma szerint tárca, viszont hírszerű az indítás: „Csütörtökre virradóra vihar tombolt Szeged felett.” Irodalmiaskodó hangvétel, fikciós elemek keverednek, ki tudja, tán a szerkesztőség – ha már a tényhírt a cenzor letiltotta – ilyen trükkösen akart jelzést küldeni a viharról.

Közben a város vízrendszere összeomlott.

Valószínűleg két nagy vihar volt, s a 23-ai a végzetes: alul mindent a víz uralt, megtöltötte a közműalagutakat, fertőzéssel fenyegetett. Az istennyila egyfolytában csapdosott, s egy villám épp az átemelő szivattyút találta el. Ezzel kórokozók jutottak a hálózatba. A betegség már másnap tömegesen jelentkezett, hányással, lázzal, hasmenéssel. A történészek 20 ezer fertőzött emberről írnak! Sokan hastífuszt, májgyulladást kaptak. Az újság pedig… erről nem írt semmit. Napokig legalábbis. Elhárító üzemmódra kapcsolt a cenzorcsapat, s elérték, hogy a Délmagyar a műfajt megcsúfolva csak öt nap után tudósítson a vízjárványról. Ebben a városi főorvos-helyettes azt javasolta: igyanak sok teát az emberek, s egyenek reszelt almát meg főtt répát. Hát ettek.