A malajdoki gazda, aki ezüstbe botlott

Ötven éve volt… Február, a télsiettető határszemle ideje. Jóravaló földmíves ilyentájt körbejárja birtokát, hisz hamarosan jönnek a nagy tavaszi munkák, s arra lélekben föl kell készülni. Meg különben is: a vérében van a szemlélődés.

Azon a hétvégén Redenczki István a tanyájából irányt vett a szántóföldje felé, hogy megnézze, eltűnt-e a hó a laposról, s ha igen, maradt-e sok víz utána. Ott, Tápé határában, a Porgány ér mellett, a Malajdok-halmon próbált boldogulni, amennyire tudott.

Ahogy a földjéhez ért, nézegette, milyen állapotban vannak az őszi mélyszántás barázdái. A vizet a talaj jól fölitta, abban hiba nem volt, de a szemét megütötte valami furcsa dolog: zöldes színű korongokat vélt látni. Lehajolt, fölvett egyet, dörzsölgette, szabályos korong volt, nem épp a vetés alá illő holmi. Kotorni kezdte a földet, s egyre több korong jött elő. Amit tudott, összeszedte, s igyekezett haza. Otthon az elsőt megtisztogatta, s az a kis valami fényleni kezdett…

Másnap gyorsan terjedt a hír, s hamarosan a csodás leletről beszélt a fél falu. A téeszvezető tudta, ezt titkolni nem lehet, s értesítette a Móra Múzeum ügyeletesét. Saliga László restaurátor biciklire pattant, irány Tápé. A gazda kalauzolta a helyszínre. Azonnal kutatni kezdte két arasznyi mélységben a földet, egyre több korong került elő, s végül sötétedésig nyolckilónyi ezüstpénz lett a napi sikermutató. Másnap bekapcsolódott a kutatásba Trogmayer Ottó múzeumigazgató és két munkatársa. Még mélyebbre ásva újabb tíz kilónyi pénz került leletkosárba. Harmadnap megint egy kisebb adag – így február 10-éig már egész „vagyon” volt együtt: több mint 25 ezer darab eszüstpénz! Pár nap múlva újabb meglepetés: a legértékesebb tallérból 326-ot sikerült kiemelni a földből.

Egészen rendkívüli volt a teljes leletanyag, a tallérok mellett háromféle váltópénz, dénár, garas, obulus, összesen 25 344 darab. Ráadásul nem csupán a Korona fennhatósága alatt veretett pénzérmék kerültek elő, hanem sokfelől érkezettek: Velence, Szászország, Németalföld és sok más vidék pénzei, köztük – nem meglepetés! – hamisítványok is.

Hosszú ideig dolgoztak a szakértők az azonosításon, több száz regiszterbe sorolták az érméket, mindegyikről pontosan leírva, hogy mely uralkodó és mikor bocsátotta ki. De hogy kerültek a malajdoki földbe? Ki rejthette el? S mikor? A „legfiatalabb” érme 1596-os volt, így legfeljebb ez évben kerülhetett agyagkorsóba, s az a földbe. Elrejtője félthette, volt is mitől: a múzeum munkatársai ezt így összegezték: „A végvári harcok nyomán 1591-ben fel­lángolt a tizenöt éves háború, s váltakozó sikerekkel folyt 1606-ig. 1595-ben Erdély – Ausztriával szövetségben – bekapcsolódott a törökellenes harcokba. Báthori Zsig­mond, székelyekkel megerősített seregével győzelmet aratott a törökök felett. Ma­gyarországon a császári csapatok Esztergomot foglalták vissza. A törökök bé­két kértek, a bécsi udvar azonban a háború folytatása mellett döntött. Erre 1596 ápri­lisában Temesvár környékén a tatár csapatok rabolni, fosztogatni kezdtek. (…) III. Mohamed szultán szeptember elején már Szegeden volt. A csapatok ellátását természetesen a városnak és környékének kellett biztosítani. Innen indultak Szolnok, Hatvan, Eger ellen. Mezőkeresztesnél győzelmet arattak a császári sereg felett, de további erő hiányában sietve haza indultak, ismét Sze­geden át. Két év múlva a törökök, tiszántúli térhódításuk során, Nagyvárad elfoglalását is tervezték. A Szegedről kiinduló sereg ostroma elhúzódott, s a tél beálltával félbeszakadt. A fővezér 60 ezer főnyi seregét Szegeden helyezte el téli szállásra. Ez a táboro­zás 1599 márciusáig tartott.”

A kincs birtokosa joggal félthette ezüstjeit. De ki volt ő, aki a földbe rejtette? S milyen végzetes ok miatt nem tudta onnét jobb időkben kiemelni, miért volt kénytelen az enyészetnek hagyni? Mindezt valószínűleg már soha nem tudjuk meg.