A joghalál kora

Két generáció számára ez a szó: csengőfrász – már semmit se mond. Szerencsére. Jómagam épp a napokban idéztem fel az emlékét, egy politikai per bírósági jegyzőkönyvét olvasva. A 106. oldalnál most szünetet tartok. Kell, hogy félretegyem olykor, mert sokkoló. Emberi aljasságról és jogalkalmazók lélektelenségéről egyaránt szól. Bár, a vége felmentés lesz úgyis, tudom, hogyne tudnám, hisz családtörténetünk egy darabkája ez.

A vádlott az édesapám. Bűnt nem tudnak rábizonyítani, akárhogy igyekszik a politikai rendőrség és a szolgai kommunista ügyészség. S ha nincs börtön (volt, persze, elég kemény, csak vizsgálati fogságnak hívták), szóval, ha nincs elmarasztaló ítélet, egy ördögi fordulat, egy hatalmas utánrúgás még belefér: internálás, azonnal. Így teltek a szépemlékű ötvenes évek mifelénk. Ja, amúgy a szükséglakás ajtófélfáján csengő nem volt, hát miket is írok akkor én itt csengőfrászról… Na ja, csak egy metafora ez. De elég keserű, elég kegyetlen.

És hány család élhette meg szorongva, félelemben! Nem lehet megidézni a hátborzongató érzést: milyen szívgörcsöt okozott hét évtizede, hogyha éjnek évadján megszólalt egy közeli kertkapunál a kolomp, vagy egy tanyaudvarban csaholni kezdtek a kutyák, és jöttek az éjszakai látogatók. Nem érthető „békeidőben” az, ahogy torkot szorít a halálos félsz, mert nincs biztonságban senki, aki nem a diktatúra cselédje, házikosztosa. A hajdaniak szorongása pedig az utódokra áthagyományozódik. És a család minden értékének elrekvirálása miatt örökölt szegénység is. Több generáció megszenvedi tehát a kommunizmust. Annak áldozataira emlékezünk ma.

1947. február 25-e: a Kisgazdapárt antikommunista főtitkárát, Kovács Bélát letartóztatják. Minden törvényességet nélkülöző eljárásban elítélik, a Szovjetunióba hurcolják. És mindezt nem a magyar hatóság teszi – hanem a megszálló Vörös Hadsereg. A jog megszűnt már Magyarországon.

Hatszázezer idegenbe hurcolt fogoly, sokéves kényszermunkára, málenkij robotra vitt kétszázezer civil, a népbíróságok által jogfosztottá tett huszonhétezer vádlott, bebörtönzött tízezrek, és ítélet nélkül internált huszonötezer ember. Meg osztályárulónak minősített százezrek. Egymillió törvénytelen eljárás. A halottak pontos száma nem ismert. És már sosem deríthető ki.

A rémtettek meghaladják a legmerészebb fantáziát. Koch mérnök esetét is a való élet kreálta. Történetét Faludy György örökítette meg. Egy napon a Meinl cég vezérigazgatója, Koch Hugó Gödöllő felé autózott. Galba nevű sofőrje vezetett. Egy kanyarban kis híján nekik ütközött a szemből, szabálytalanul érkező autókonvoj egy kocsija. De megúszták. Legalábbis azt hitték. A második autóból a mérnök régi ismerőse szállt ki: maga a félelmetes pártvezér, Rákos Mátyás. A találkozás az író szavai szerint így zajlott: „Amikor felismerte Kochot, megölelte, bocsánatot kért kísérői miatt, akik rosszul hajtottak, kézcsókját küldte Koch feleségének, és visszaült kocsijába. Elindult az első autó, a második Rákosival, a harmadikból pedig kiszálltak az ávósok és vasra verték Kochot meg Galbát. Nem az ÁVO-ra, hanem a törvényszékre vitték őket, ahol Rákosi élete ellen tervezett merénylettel vádolták mindkettőjüket.”

Koch mérnök – akit ugye az országúton Rákosi öleléssel köszöntött, nejének kézcsókot küldött – abban a kegyben részesült, hogy saját ügyvédet fogadhatott. Jobb lett volna, ha nem teszi! A védő ugyanis kihallgatást kért Rákositól, s ezt a kegyetlen vezér alighanem szemtelenségnek vette; mégis, ígéretet tett: Koch Hugó két órán beül szabad lesz. Hát nem lett szabad. De az ügyvéd sem: amint a pártház kapuján kilépett, lefogták. Ávós autó vitte a kistarcsai internálótáborig. A mérnök mellé hatósági védőt rendeltek ki. És az, akinek a vádlott érdekeit kellett volna képviselnie – most lehet erősen a szék karfájába kapaszkodni! –, az ügyvédi esküjét meggyalázva halált kért védencére. A joghalál kora volt…