Hát, megint itt egy időutazás. Jócskán a mai kor előtt járunk. Pontosan 198 évvel. Szatmárcsekén vagyunk, egy jeles magyar udvarházában. A férfi a harmincharmadik évét járja, krisztusi korba lépett, magányos, szomorú sorsú, befelé forduló. Hogyne lenne az, amikor már a gyerekkora is fájdalomra szoktatta: alig szegte be a hatodik évét, csak egyetlen nap telt el azután, s édesapját elveszítette. Majd elmúlt négy év, és édesanyja a férje után halt. A tízéves gyerek akkor, s egész ifjúkorára koravén lett. Három kistestvérének tartozott felelősséggel. Szerencsére mellettük volt mindvégig a hűséges öreg cseléd, Panna néni. Gyámapjuk, a szokolyai birtokos nemes, Gulácsy Antal állta a tanköltséget. És az ifjú a debreceni reformátusoknál magának tudásvagyont épített. A kollégium főgondnoka, a tudós Péchy család leszármazottja is segítette ebben. Fényes tehetsége megadta, hogy mindent eredetiben olvasson: Vergiliust latinul, Anakreónt vagy Pindaroszt ógörögül, az „enciklopédistákat” franciául, von Kleist műveit németül, ahogy az egy művelt ifjútól elvárható volt. Közben történelmet és bölcseletet tanult. És írt: esszéket, tanulmányt a poézisről, meg kritikákat. Szigorú ítész volt, így bírája is bőven lett. De barátja annál több: Kazinczy Ferenc, Bajza József, Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály, Toldy Ferenc, Szemere Pál – a szellemi élet legjava. És az ifjú a költészet, a nyelvújítás, a reformszellem megkerülhetetlen alakja lett.
Most, azon a 198 év előtti visszaálmodott napon a Mester íróasztala fölött görnyedve épp kéziratot böngész. Javít, szöszmötöl, igazítgat rajta még kicsit, aztán amikor már úgy véli, minden a helyén van, új lapon letisztázza. Odakerül a dátum: január 22-e, 1823. A cím pedig: Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból. Ahogy az idő tájt szokás volt, az utolsó versszak végére kitette a pontot. Majd – nyomatékul – egy felkiáltójelet is; noha az egész költemény maga is egy felkiáltójel. Mint minden könyörgés.
Ez a vers egy nemzet sorsfordulatainak összefoglalója. És egy sóhajtás, egy fohász a szerencsésebb jövőért. A Mester, Kölcsey Ferenc nem gondolhatta, hogy amit írt, valamikor néphimnusz lesz, nemzeti imádság. Pedig az lett; és nem törvény, nem deklaráció, hanem a magyarság közmegegyezése tette azzá. Gyökeret vert a néplélekben.
Kultúránk foglalatában ott a nagy szellemi kincs, az ősforrás Ómagyar Mária-siralomtól a Szent Imre- és a László király-énekekig, a XVI. századi Csanádi Albert-zsolozsmáktól a Szent István-himnuszig mindaz, ami Kölcsey versében egyesül. Nyolc versszakba, 64 sorba rejtett történelmi gyorsfénykép, identitás-útjelző, benne magyarságethosz, hit és nemzetremény. Erkel Ferenc 1844-ben komponált zenéjével Magyarország Himnusza. Nemzeti imádságunk. Születésnapja bő három évtizede, 1989 óta a magyar kultúra ünnepe.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.