Kántálók emléke: az egykor volt betlehemjárás

Ebben az idei adventben sem kellett rácsodálkoznunk az utcákat rovó betlehemesekre. És már tán soha többé nem kell. Ez az ősi paraszti misztériumjáték volt – nincs. Talán még Felvidék vagy Székelyföld néhány pontján leljük nyomát. Itt, a közelünkben sok éve csak emlék.

Így volt ez már az 50-es években, akkor is alig lehetett példát találni a szokás túlélésére. Aztán jött 1956 adventje. És mire lett figyelmes az akkortájt a Közép-Mezőföld hagyományvilágát kutató néprajzkutató, Sergő Erzsébet? Arra, hogy Sztálinvárosban valószerűtlen mértékben megszaporodtak a betlehemesek. Hamarosan kihatott ez a város vonzáskörzetére is, itt is, ott is gyarapodtak a betlehemjárók. Soha annak előtte, s utána se jegyzett föl ilyet a kutató. A levert forradalmat követő adventről ezt írta: „A falubeli gyerekeken kívül az Újvárosban is jártak ebben az évben a betlehemesek. Többnyire a város külső lakónegyedének gyerekei indultak el betlehemesnek; így a Technikumból, a Délivárosból és a Radarból járták a várost. A technikumi gyerekek az egyik fiú édesapjától tanulták meg a játékot. A szülők jászladányiak, így az ott élő betlehemes szokásokat tanították meg a fiúkkal.”

A jelenség okát a muzeológus nem magyarázta, de finom utalással egyértelművé tette: nem csak a messziről hozott szokás feléledéséről volt szó! Sokkal inkább arról, hogy a Megváltóvárás népi játékban való megidézése az eltiport szabadságharcra és az áldozatokra való jelképes utalás eszköze lett. Bizonyosan nem a gyerekek, hanem szüleik voltak, akik a szimbólumot meglátták a betlehemes szokásban. És ennek ’56-os üzenettartalmát aligha lehet cáfolni.

A régebbi kor jeles kutatója, Kálmány Lajos a betlehemes hagyományokat a Dél-Alföldön és a Temesközben vizsgálta. A tudós pap, Szeged szülötte a kántálók köszöntőverseiben sok olyan elemet fedezett fel, amelyek meghökkentőek voltak akkor, a XIX. században. És ma is. A hagyományos biblikus tartalmat megannyi naturális elem törte meg. A misztikum és a valóélet-tapasztalás párosult például abban a temesközi szövegváltozatban, amiben a Kisdedet köszöntő rész után ez következett: „Hallod, pajtás, bakter türköl a toronyba!” Meg tudja-e ma fejteni valaki, hogy mire utalt ezzel a hajdani kántáló? Vagy miként kapott helyet egy másik betlehemes játékban az egyik szereplő, az Öreg juhász frivol mondata: „Karidom, karidom, nagyot ütök a farodon!” A talány megmarad, de a képlet megfejthető: a népi emlékezet együtt őrzi a valóságost a fantáziaképpel, a komolyat a mulatságossal, a csodás elemet a hétköznapi-reálissal.