Százhetvenhat éve e napon született meg nemzetünk történetének egyik korszakos jelentőségű jogszabálya: a pozsonyi országgyűlés az 1844. évi II. törvénycikkben anyanyelvünket államnyelvvé nyilvánította. November 13-a ennek emlékezetére a magyar nyelv napja.
A XIX. század derekán tehát megszűnt a latin nyelv elsőbbsége. Egyébként a törvények kétnyelvű fogalmazása már 1805-ben kötelezővé lett, és a vármegyék maguk dönthették el, hogy esetleg a latin helyett a magyar nyelv használatát részesítik előnyben. A Helytartótanácsnak a magyar beadványokra 1830-tól magyarul kellett válaszolnia. Ez időtől az állami és megyei hivatalnokoknak s az ügyvédeknek is számot kellett adniuk magyarnyelv-ismeretükről. Tíz év múltán ezt a lelkészekre is kiterjesztették.
1844. november 13-a tehát egy folyamat betetőzését hozta. De nem ment könnyen! Az alsóház először rendeletben tiltotta meg a latin használatát – ám V. Ferdinánd hatálytalanította ezt. Többheti huzavona és levélváltás után végül az uralkodó beadta a derekát. Államnyelv lett a magyar, eztán a király is csak magyarul értekezhetett a törvényhozással s a hivatalokkal. Az oktatásban is kötelező lett az anyanyelv. Erre emlékezhetünk ma, a Magyar Nyelv Napján.
Az egykori nagytudású nyelvész, Temesi Mihály fogalmazta meg: a nyelv a népiség lényege, az azt kialakító erő, az önazonosság legfontosabb kifejezője. Vagyis a „személyi azonosítónk”. Ezzel rokon mód fogalmaz Farkaslaka szülötte, Tamási Áron: a nagy erdélyi író szerint „… különböző nyelvek melegéből keltek ki a különböző népek, melyeket az atyafiság és az együttes érdek alapján a közös szó szervezett nemzetekké. (…) A magyarságot is az atyafiság és az együttes érdek alapján a sors verte egybe; hazát a bátorsággal irányított életösztön szerzett neki, de nemzetté a magyar szó teremtette.”
Példázat a magyar szóról, mesterfokon: Ábel a rengetegben, 2. fejezet, részlet.
„Én ott maradtam Bolhával a ház előtt, és néztem az esőt, amely nem is esett igazából, hanem párásan és hideg csendben lopakodott a fákra és a földre. Eszembe jutottak a mezei és az erdei állatok: a szelídek, akik egész nyáron ápolták bundájukat, a mostani időszakra; a vadak, akik megszelídültek a borútól, s az égi finom serétek elől megbújnak valahová; a sasmadarak s azoknak apróbb társai, akiknek légbeli útját elöntötte a víz. Eszembe jutottak mind az erdei lakótársaim és mezei rokonaim, akik velem együtt elmélkedtek valahol a természet gyászba borultán, aminthogy tavasszal bizonyosan nem elmélkedtek az ő lakodalmán.
Aztán eszembe jutott anyám is, aki az ablakon keresztül a kicsi szobából nézheti az őszt, melynek párái közül feltámadni lát engemet, egymás után sokszor. És eszembe jutott apám is, akinek gyér bajuszát bizonyosan gyöngyszemekkel rakta teli az ég, s akinek zsíros botján gyermekesen kergetik egymást a cseppek.
Nagyon lenyomott csend ült a havason.
Estefelé járhatott már az idő, s ilyenkor nem háborgatják a fahordók a pásztort. Magának élhet, gyakorolhatja az eszét, énekelhet, vagy törekedhet arra is, hogy nagyokat hazudjék a legmagosabb fánál. Akár úgy is tehet, mint egy jó királyfi, aki gondol egyet, és béjárja a birodalmát…”
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.