Ritka forradalmi pillanat: felkelők néma csöndje

Még nem sejtették az emberek, remélhették, de megfogalmazni se igen merték 1956 októberének lázas időszakában: ez most már forradalom?

Az volt. De az első napon nem úgy nézett ki.

A Délmagyarország se tudta hibátlanul értelmezni. Október 24-ei száma címlapjának hangsúlyos részét nem az előző nap pesti földindulásának híre foglalta el. Na jó, az is odakerült, az alsó szektorba. Fölül meg: a párt központi vezetőségének beharangozott ülése; aztán a bal szektorban: Pártunk vezetősége szükségesnek tartja stb. stb. hosszú címmel Gerő elvtárs rádióbeszédének bőséges kivonata; tőle jobbra aztán egészen lapaljáig hosszú cikk a jugoszláv és a magyar kommunista pártvezetők egyhetes találkozójáról. Az emberek biztosan falták minden sorát…!

Végre aztán az olvasó eljutott a legfontosabbig: „… Hatalmas tüntetés – Kétszázezer fiatal az utcán” cím alatt korrekt beszámoló a pesti egyetemi ifjúság lázadásértékű megmozdulásáról. Az érzelemmel töltött, himnikus felütést sem nélkülöző cikk jellemző mondata: „Megindult az ifjúság hatalmas erős, népi egységet, bátorságot és a jövőbe vetett biztos hitet kifejező ragyogó menete.” Alatta gyorshír: a rádiónál halottak, sebesültek… „A karhatalmi alakulatok szorongatott helyzetükben fegyvert is használtak.” A fogalmazás mutatja: a hírlapírók sem tudnak akkor még kikeveredni a bizonytalanság szorongató helyzetéből…

Az újság második oldalára érünk: Gerő elvtárs, még mindig, északtól délig, lapéltől lapaljáig, kimerítően. Aztán magyar-jugó párthír, még mindig, bár már kissé szerényebben. Meg ENSZ-születésnap, hosszasan, mert oly szép kerek évforduló: 11 év! Aztán jön még egy kihagyhatatlan téma: miniszteriális tanácskozás a begyűjtési rendszerről – épp jókor, mielőtt még végképp felrobbanna minden, épp az erőszakos rekvirálás miatt is.

Na végre, 3. oldal: „Tüntető felvonulás Szegeden”. És részletes beszámoló következik az éjszakáig tartó spontán akcióról. „A budapesti ifjúság szava, eszméi visszhangra találtak Szegeden is. Több mint kétezer egyetemista indult el a kora esti órákban a Dóm térről, forradalmi dalokat énekelve, forradalmi jelszavakkal. A Marseilles dallamát a lengyelek éltetése váltotta fel, a Ha magyar vagy, állj közénk! jelszót a Kossuth címert vissza! követelés. Az egyre növekvő tömeg fegyelmezetten, tömör sorokban vonult végig a Tiszaparton, a Széchenyi téren, majd a Kossuth-szobornál állapodott meg. A Klauzál téren a Himnuszt énekelték.”

Zendülők gyűlése nem lehet meg Talpra magyar nélkül. Hát persze! A MEFESZ – a csak pár napja alakult szabad diákszervezet – egy tagja kiállt a szobor elé, szavalni kezdett, és a mindenki által ismert refrént már a hatalmasra duzzadt tömeg harsogta. S kezdődött egy újabb nagy vonulás: Színház, ott is Talpra magyar, hát hogyne! Majd a gyárak, mindegyiknél sokan csatlakoznak, hamisítatlan örömmenet, mint egy népünnepély. Megint egy nagy kör a Színház s a Klauzál tér végpontig. Közös döntés: másnap, ugyanott. És így lesz, 25-én folytatódik minden a Kossuth-szobornál. Sokezren együtt. Szabadságérzülettel.

A megőrzött sok szép pillanat egyike: a felszabadult, örömtől hangos menet megérkezik a városi közkórházhoz. A tömeg elején hét zászló alatt vonulók az éneklést akkor berekesztik. A mögöttük lépdelők értik a jelet. Néma csöndben haladnak hosszú percekig. Mert odabent, a kórtermekben betegek, szenvedők próbálnak pihenni. Nekik szól ez a szépséges gesztus. Felkelők szelleméhez méltó.

Várkonyi Balázs