A Láthatatlan Óriás

Született szeptember 29-én, 1934-ben. Tápén, hol máshol… együvé tartozók, számtalanszor megírta. Hűséges – faluhoz, még ha az város is lett akaratlan, hűséges – hivatáshoz, irodalomhoz, tudományhoz; de legyen mindez az ő szavával:

„Hol az én hátországom? A falu, ahol születtem, ahol a rokonok és az ősök pihennek. Abban a néhány ezer tanít­vá­ny­ban, akik iskolákban, szerkesztő­sé­gek­ben, a tudomány asztalainál munkálkodnak, és néha tán föltűnök emléke­ze­tükben. A családban, amelyet oly korán megdézsmált a halál. A jó könyvekben, az író és nem író barátokban itthon és a világban. Abban a nyelvben, amelyen az első jajt kimondtam és az utolsó sóhajt is ki kell mondanom. Ez mind a hátországom, gazdag vagyok.”

Láthatatlan Óriás: a legtökéletesebb kifejezője lényének. Képességekben hatalmas, s mindeközben a legszerényebb ember. Soha, így kell érteni, szó szerint: soha az életben nem tolta magát előtérbe. De mindig ott magaslott. Ha nem is látták. A szellem áttetsző.

Láthatatlan óriás: Vári Györgynek köszönhetjük ezt a két szót, ezt a hibátlan epitheton ornans-t, ami Ilia Mihályé, senki másra át nem ruházható. Váritól olvashatjuk ezt is: „Abban a pár évben, amíg intenzív besúgótevékenységtől övezett munkáját hagyták végezni, olyan kulturális modellt teremtett, amilyet azóta se sokan: a régiókból, kulturális tájegységekből összeálló, egyetlen, de sokféle magyar irodalomét.”

Rendíthetetlenül szuverén ember. Tudták ezt róla, így hát nem is igyekeztek kalodába kényszeríteni, úgysem sikerült volna. Nagy tekintélyű szerkesztőként csak egyszer próbálták cenzúrázni: 1975 januárjában Balogh Edgár egy rendkívüli esszéjét akarták általa kimetéltetni a készülő Tiszatájból. Ilia Mihály főszerkesztő azonban, ahogy soha, akkor sem hajlott meg. Elutasította a hatalmi ukázt – és emelt fővel távozott. Abból a szerkesztőségből, ami általa is lett azzá, ami: országos súlyú irodalmi folyóirat, szellemi hitelességtérkép átjárható határokkal, magyar önazonossági tanúsítvány a legszebb nyelvi öltözékben.

Egyetemisták, írótanoncok, kritikusjelöltek sokaságának lett szellemi irányjelzője – és etikai példaadója. A közelmúlt évtizedek irodalma ott él a levelezésében, a tanulmányaiban, a barátságaiban, a fejében. És a lelkében. Szeged-Tápé Széchenyi-díjas irodalomtörténésze, szerkesztő és kritikus 86 éves. Hat évvel ezelőtt a Litera egykori főszerkesztője, Keresztury Tibor írta róla: „Ilia Mihály az egyik utolsó képviselője annak az ethosznak, amit minden bizonnyal örökre eltemet, s behint sóval a kor. Az egyik utolsó, aki el tudja hitetni, hogy a szellemi létezésről lemondanunk akkor sem lehet, ha az éjsötét bunkóság fölöttünk épp diadalt arat, s hogy ez a mi kis irodalmi játszóterünk halálosan fontos dolog.”