A nagy határáttörés, ’89

Harmincegy éve e napon történt meg az addig elképzelhetetlen…

Sz-100-as: egy kódjel a szocialista néphadsereg katonai géhás lajstromában. Ez a típusszám egy speciális riasztóberendezést takar. A szám előtti Sz – persze, hogy szovjetet jelent. A jelzőberendezés kevésbé eufemisztikus neve pedig: vasfüggöny. Két világ között egy szakadékjelkép. Épült 1965 és ’71 között.

Ez a kerítés váltotta ki az 1949-ben kiépített, nagyon egyszerű, nagyon barbár védővonalat: az aknasávval szegélyezett kétsoros szögesdrótrendszert. Ez a primitív, idővel némileg korszerűsített konstrukció főként az aknák miatt volt igazán elrettentő. Hogy ’65-ben új megépítéséről döntöttek, annak oka nem az volt, hogy a hatalom finnyásabb lett volna; a nyugat ítélete sem zavarta. Ám a régi vasdrót már annyira tönkrement, hogy ha egy menekülő csodával határos módon túljutott az aknákon, a kerítéssel már könnyedén elbánt.

Szóval biztosabb megoldás kellett. Haladtak a korral: príma rozsdamentes acél szerkezetet telepítettek. Kettőszáznegyvenhat kilométernyi halálcsapda! Bár a gyenge árammal töltött kerítés szerepe nem a gyilkolás volt, hanem a jeladás – de a riasztására azonnal megindultak a fegyveresek, s ha kellett, azonnal lőttek. Egyébként az acélakadály többnyire önmagában is helytállt.

A ’80-a évekre viszont pénzügyi csapdává lett a vasfüggöny: a szovjetek akkorra már beszüntették e típus gyártását, és a sérült elemek pótlásához nyugatról kellett méregdrága rozsdamentes acélt venni. A devizahiányos időkben ez nagy gond volt. 1989-re azonban az élet megoldotta ezt a kérdést, az enyhülés folyamata a vasfüggöny fölött is ítéletet mondott. Februárban határozat született a lebontásáról. A határőrség persze a helyén maradt, az országhatár nem vált nyitottá. Ahhoz az első lépést egy bátor magyar kezdeményezés jelentette augusztusban. A debreceni MDF-esek ötlete nyomán az ellenzéki pártok szimbolikus akciót szerveztek: Páneurópai Piknik néven osztrák-magyar határtalálkozót, afféle eszem-iszommal dúsított ünnepséget – határnyitással.

Megtörtént a szinte elképzelhetetlen: a párthatalom hallgatólagos tudomásvétele mellett egy ponton, Sopronpusztán egy napra szabad lett a határ. A rendszeren rés támadt. És a nagy előzetes hírverés nyomán odacsődült NDK-s menekültek – akik csak az alkalomra vártak – lendületet vettek, s átzúdultak Ausztriába.

Kevés beavatott tudott a titkos tervről, de a határőrök azonnal kapcsoltak; szabad utat engedtek a menekülőknek, sőt, nagy mosolyok közepette szerencsés utat kívántak. Újkori történelmünk kivételes, szép pillanata volt. Nemsokára aztán véglegesen szabad lett a nyugati határvonal: szeptember 10-én éjfélkor Magyarország hivatalosan is megnyitotta Ausztriával közös határát a régóta nálunk várakozó, hazájukba visszatérni nem kívánó NDK-beliek előtt. Ezzel véget ért sok ezer keletnémet állampolgár kálváriája. Aztán leomlott a kárhozott berlini fal is, és megtörtént a szocializmus összeomlása. Új világ jött.