Június 27-e, 1192, Nagyvárad: fénylő tünemény a templom fölött

A Lászlók névnapja van. E név viselői között a legjelesebb: I. László, a Lovagkirály.

Nyolc évszázada történt. 1192 nyarán a nagyváradi ősi székesegyház falai közt két bíboros vizsgálódott. A Vatikán követei voltak. III. Celesztin pápa utasítására érkeztek, azzal a feladattal, hogy szerezzenek bizonyosságot: valós-e, amit a magyarok közt terjedő mendemonda állít, hogy az ott nyugvó királyuk sírja csodák színhelye. A követek sok embert kifaggattak, gyógyítók és betegeik számos történetét jegyezték fel, amelyek csodaszámba menő gyógyulásokról szóltak.

Egy napon, június 27-én a sír megnyitása, majd az ereklyék kiemelése zajlott, amikor kívülről jövő zajra figyeltek fel. A templom előtt nagy tömeget találtak, az emberek kiáltoztak, az égre mutogattak, s ámulva látták bíborosok is: az égbolton, épp a székesegyház fölött, egy fénylő csillag állt. Délben jelent meg az égi tünemény, s két órán át tündökölt, a nappali világosságot még fényesebbé téve. A váradi hívő nép csodát kiáltott. És csodás esetként került ez a pápai küldöttek jegyzőkönyvébe. Hazatérve mindenről hűen beszámoltak, s a pápa I. Lászlót a szentek sorába emelte. A néptől származó Lovagkirály titulus mellé az égi dicsőséget hordozó jelet is megkapta.

Alakja köré az égi jelenésen túl sok más legenda fonódott. A XIV. századi udvari pap, Kálti Márk 1358-ban nemzeti históriánk lejegyzésébe fogott. Varázslatos könyvében, a Képes Krónikában nem fukarkodott László tetteinek dicséretével. Már az ifjú herceget is hős lovagként jellemezte, aki „nehéz sebben” is nyeregbe ült, a Szög nevű lován a nőrabló pogány nyomába eredt, s megszabadította az ifjú lányt.

Bátyját, királyi elődjét, Gézát a Magnus, vagyis hatalmas jelzővel illették, mégis, László népszerűsége az uralkodása alatt minden korábbinál magasabbra emelkedett. Erős kézzel kormányzott, de kegyes, bőkezűen adakozó, szeretetteljes királyként tisztelték. Kálti mester szavaival: „Úgy ragyogott fel, mint köd közepette a hajnali csillag, mely elűzi a rőt homályt; és miképpen a nap ragyog: fénylett népének közepette.” A legenda világának túlzó, de jelképként érthető megfogalmazása szerint „oroszlánokkal és medvékkel játszott, miképpen akolbeli bárányokkal.”

Rendkívüli tisztelet övezte. Uralkodása alatt megerősödött az ország védelme. A magyar királyság első hódítójaként jegyzik: általa a szlavón bánság meg Horvátország is a korona fennhatósága alá került. Harci jártassága és bátorsága évszázadokra a katonai erények példaképévé tette. Még a törökkel vívott csaták idején is a katonák az ő nevét kiáltva indultak rohamra. Hatalmas termetű férfiként írják le, aki „a többi ember közül vállal kimagaslott”. Puritán karaktere – aminek egyik jele, hogy soha nem tette fejére a koronát –, valamint erényessége a lovagi kultúra szimbólumává tette. Az önfeláldozás „védjegyévé” vált. Megszilárdította a legyengült államot, megóvta az országot mind a német terjeszkedéstől, mind a keleti nomádok támadásaitól, s a pápai hűbéressé válástól. A független állami létet teremtette meg. Nagy uralkodóként vonult be a történelembe.