A nyuszi jött…

Jött bizony, hisz ez a hivatása húsvétkor. Általában kiszámíthatóan pontos, most is igyekezett, de ez évben nem volt könnyű dolga.

Jött, ahova csak tudott, jött ahhoz is, aki már nem hisz a mesében, s ahhoz főként, aki még hisz. A locsolók pedig fölkerekedtek, mentek, Kosztolányi Dezső szavaival: „Pöttön fiúcskák nagyhasú üvegbe / viszik a zavaros szagos vizet, / a lány piros tojást tesz el merengve…” A „pöttön fiúcskák” tán még nem hallottak róla, de megnőnek, s majd megtudják: a locsolásért kapott festett tojások közt a domináns piros színű – nem más, mint életjelkép, s a szerelem örök kifejezője is.

Mindez a rituálé ebben az évben a legtöbb helyen elmarad. A karanténba kényszerült ünnepen a szokásrend foghíjas, régi valóságában csak az emlékeinkben él. A patinás locsolóverset se mondogatják most az öreglegények: „Szerencsés jó reggelt kívánok e házba, / Én is mint egy holló gyüttem a munkába. / Láttam és tanáltam egy szép virágszálra, / Engedelmet kérek a meglocsolásra.”

A húsvéthétfő a nagyböjt hetei után az első vigasságnak és a nagy lakomáknak a napja. Az idén visszafogottan telik, a normakövetők számára megmarad szűk családi körben. Ezen a régies nevén „vízbevető hétfőként” jelölt napon a nyílt színi locsolkodás is eltűnik – ami egyébként eredeti jelképiségében az asszonyi termékenység előidézésére utalt, másfelől a tavaszi megtisztulást szimbolizálta, a víz megújulást hozó erejébe vetett hitre mutatott.