Szeged, 1848: az eufória napjai

Márciusi tizenötödikét idézve agyunk azonnal kivetíti a megkerülhetetlen képet: Múzeumkert, hatalmas tömeg, a lépcsőn Petőfi, alant a „márciusi ifjak”, Vasvári, Jókai meg a többiek. És a tízezernyi fellelkesült ember. Nemzetszimbolikánk egyik fontos eleme ez a toposz: a forradalmi „harangkondulás” pillanatát merevíti ki.

Délután háromkor kezdődött a meghirdetett csődület, egy kicsit sem korábban. Pedig előző este még milyen tűz lobogott az ifjakban! De ki kellett aludniuk magukat – fanyar humorral írja Jókai Mór: „Nem rebellis a magyar korán reggel”. Szóval lassacskán összeverődnek a Pilvax kávéházban. Mit kíván a magyar nemzet? – hangzik el a kérdés, válaszként jön a 12 pontos petíció, majd Petőfi következik a Nemzeti dallal: ott, a Pilvaxban elszavalja, de csak ott, a többi szép legenda. Fölkerekednek, irány a Múzeumkert, zajos ünneplés. Aztán a tömeg élén tovább, Városháza, Buda, a Helytartótanács, Táncsics börtöne, vonulnak, hangosak, jókedvűek, lelkesek – és a fővárost szinte órák alatt hatalmába keríti a forradalom.

Szeged ekkor még csöndes. De a hírhozó már útnak indult. Március 17-e van, délután 5 óra: a Pannónia gőzhajó kiköt a szegedi rakparton. Az érkezők hozzák a nagyon várt jelentéseket, például ezt: „A bécsi abszolutisztikus kormány megbukott, Metternich herceg nincs többé, Istennek hála nem miniszter.” Az egyik hivatalosság a Pozsonyban kelt sürgönyt kézbesíti, abban a városi követek tudatják, miről határozott az országgyűlés a március 14-i és 15-i ülésén: „A közteherviselés elfogadtatott, az úrbériség megszüntetett, választmány küldetett a honvédelmi és népképviseleti rendszer kimunkálására.” A követek jelentését az elöljárók megdöbbenéssel fogadták. Híre futótűzként terjedt el a városban. A fiatal értelmiségiek a karizmatikus szószóló, Osztróvszky József ügyvéd vezetésével gyűltek össze a Palánk Kaszinóban. Másnapra nagygyűlést hirdettek. Aztán az utcára vonultak. Estére már zászlós csoportok járták a várost, ünneplők mindenfelé, a sajtó- és vallásszabadságot éljenezték. A széképület felé tartott a menet, ott épp színielőadás folyt, de félbeszakadt, s az emberek a szabadság, egyenlőség és testvériség győzelmét éltették. Nem gondolták, hogy az még kicsit messzebb van… De a lelkesedés nem lanyhult! A hetipiacos napon, 18-án a városháza előtt négyezer fős népgyűlést zajlott. Közakarattal megfogalmazták: a tanácsi és községi ülések nyilvánosak lesznek, és pesti mintára bizottmányt állítanak fel a közcsend védelmére. Kimondták a nemzetőrség megalakítását, és azt, hogy a népgyűlés határozatait a városi elöljáróság előtt kell szentesíttetni. Döntöttek arról, hogy március 19-én a város teljes kivilágítással ünnepelje meg az ország békés átalakulását.

Hogy messze még a béke is, az átalakulás is, azt legfeljebb csak sejtették. De az eufória mindent elfedett. Szeged is rohant a forradalomba. Hátra volt még az élet-halál harc.

Várkonyi Balázs