A Hortobágyra elhurcoltakra emlékeztek a Kálvária-keresztnél

Az emlékezés egyfajta igazságtétel az ártatlanul elhurcoltaknak, nem feledhetjük ugyanis azt az ötezer családot, akit 1950 és ’53 között bírósági ítélet nélkül a Hortobágyra telepítettek ki – hangzott el a Kálvária-dombon, ahol immár hatodik alkalommal emlékeztek az áldozatokra.

A mai napig kevés szó esik az 1950, és az azt követő három év történelmének azon epizódjáról, amikor nagyjából 5000 családot telepítettek ki hortobágyi kényszermunkatáborokba bírósági ítélet nélkül.

Mari Albertné

mindössze hatéves volt akkor, mikor egy éjjel rájuk törték az ajtót, fegyvert fogtak szüleire és mindössze egy órájuk volt arra, hogy összepakoljanak, majd a Hortobágyra szállították őket. A Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületének elnöke elcsukó hangon emlékezett vissza a történtekre, mint elmondta, gyerekként is nehezen élte meg az akkori eseményeket. Az első törés az volt a számára, amikor látta, hogy fegyvert fognak szüleire, és mint mondta, bár a gyerekek élete könnyebb volt a táborban, elvették tőlük a boldog gyerekkort. Megjegyezte, a felnőttek teljesen másként élték meg az akkori eseményeket, hiszen bennük ott volt az aggodalom, hogy mi lesz gyermekeikkel, lesz-e egyáltalán jövő. Felidézte, hogy érkezésük után az első nap a szabad ég alatt aludtak, majd másnap mindenkinek elvették a személyi okmányait, s elégették, ezzel jelezve, hogy a táborból nincs kiút, ami mindenkibe belevésődött. Mély nyomot hagyott benne az is, amikor létszámellenőrzéseket tartottak, aminek a lényege az volt, hogy éjjel mindenkit kiparancsoltak az udvarra és névsorolvasást tartottak. Ebben számára az volt a legszörnyűbb, hogy ő volt a legutolsó a névsorban, még családján belül is, így minden ilyen alkalommal utolsóként állt egyedül a sötét udvar közepén. Mari Albertné úgy fogalmazott, ha

Sztálin

nem halt volna meg 1953-ban, ő sem lenne már itt, hiszen csak ezután kezdték el felszámolni a tizenkét tábort. Hozzátette, a szabadságukat tehát visszakapták, de a Hortobágyra elhurcoltaknak ezután sem volt könnyű az élete, haza nem mehettek, mert nem volt már hova, és az ő családja is szétszakadt, csak egy év elteltével találtak egy szobát, ahol mindannyian együtt lehettek újra. Azt pedig, hogy milyen szintű megfélemlítésben éltek, jól mutatja, hogy még a rendszerváltozás után sem mert senki beszélni a Hortobágyon történtekről, egyesületük is csak 2000-ben tartotta az első összejövetelét. A táborokat a földdel tették egyenlővé, így tárgyi emléke sincs a borzalmaknak, éppen ezért állíttatnak emléktáblákat, hogy ne vesszen feledésbe, hogy mi is történt hazánkban 1950 és 53 között. Mari Albertné úgy fogalmazott, ezek az emléktáblák világító fáklyaként emlékeztetnek bennünket arra, hogy vigyázz: mert ez bármikor újra megtörténhet.

Az Élhető Szegedért Egyesület immár hatodik éve emlékezik meg a hortobágyi kényszermunkatáborokba elhurcoltakról – mondta el a Kálvária-dombnál

Bencsik Krisztina

egyesületi titkár, ahol egy kopjafa őrzi a kitelepítettek emlékét. Elmondta, ő az iskolában nem tanult erről, a mostani tankönyvekben is csak pár sort szentelnek ennek a témának, s adódik a kérdés, az unokáknak vajon mit fognak mondani az 1950-53-as időszak ezen részéről? „Mi azért gyűlünk össze, hogy ne lehessen felejteni. Ha egy nép felfelejti, ami rossz volt történelmében, ami szégyenletes, akkor semmi garancia nincs arra, hogy egy újabb diktátor által nem fognak ezek a történések megismétlődni ártatlan emberekkel” – hangsúlyozta Bencsik Krisztina. Arra kért minden résztvevőt, hogy az egyesület megemlékezéseit úgy őrizzék meg szívükben, mint igazságtételt azoknak, akiket meghurcoltak. Az áldozatokért

Fazakas Attila

plébános mondott imát: „Urunk és istenünk szálljon áldásod ezekre az emlékművekre, hogy mindenkiben, aki rátekint részvétet, a Hortobágyra elhurcolt áldozatok iránti tiszteletet ébresszen. Legyen ez az emlékmű a megbecsülésnek a jele minden erre járó ember számára. Azokat, akikre pedig itt fájú szívvel gondolunk, fogadd az örök béke honába, zaklatott és szörnyű véget ért földi életük után te légy számukra a megnyugvás, a boldogság és a véget nem érő élet”. A rendezvény végén koszorút helyeztek el a kopjafánál, majd mécseseket gyújtottak az áldozatokra emlékezve.