Romsics Ignác: Nem ugyanaz nekünk Erdély, mint a németeknek Elzász-Lotaringia

A történésszel, az SZTE volt oktatójával a trianoni traumáról, az 1920-as és az 1947-es békeszerződések különbségeiről beszélgettünk. A magyar és az európai kisebbségek sorsa mellett az MTA akadémikusa arról is szót ejtett, hogy miként tartja lehetségesnek a határon túli nemzetrészek problémáinak megoldását.

- „Vesszen Trianon!” – mondják még ma is sokan, miközben rengeteg álhíroldal ír arról, hogy 90, 95, 100 évre kötötték az 1920-as békeszerződést, s ezután hatályát veszti. Pedig valójában az 1947-es párizsi békeszerződés az, ami meghatározza napjaink országhatárait. Miért mégis a korábbi békeszerződést ismerik az emberek?

- Mert az emberek tájékozatlanok, s ezt a médiumok is elősegítik, nem szólnak a hetven évvel ezelőtti békeszerződésről.

- Miben volt más a párizsi békeszerződés a trianonihoz képest?

- A határok tekintetében majdnem megegyezik a kettő, leszámítva a pozsonyi hídfőt, ahol három falut Csehszlovákiához kapcsoltak 1947-ben. A trianoni békeszerződés elgondolása a jövőt illetően különbözött a párizsitól. Az 1919 és 1920 között megkötött Párizs környéki békék abból indultak ki, hogy a különböző népcsoportok egymás mellett élése lehetséges egy államon belül, ha a kisebbségek megfelelő kollektív jogokat kapnak. Ez azonban nem működött olyan mértékben, mint ahogy elgondolták, mint kiderült Csehszlovákia és Románia sorsából.

A II. világháború alatt és után a döntnökök arra jutottak, hogy a multietnikus államok stabilitása Európának ebben a térségében nem biztosított, ezért etnikailag lehetőleg homogén államokat kell létrehozni, s akár a kisebbségek áttelepítését is támogatják, ami megtörtént a németekkel, illetve részben a csehszlovákiai és jugoszláviai magyarokkal. Bizonyos esetekben ez viszont lehetetlen volt, Jugoszláviából akkor mindenkit ki kellett volna telepíteni - Belgrádot leszámítva! A II. világháború után az egyéni jogokra helyeződött a hangsúly, a kollektív jogok csupán az 1975-ös helsinki egyezményben jelentek meg először. Ennek ellentmond a háború utáni székely autonómia Romániában, de ennek külön története van, mert a román-magyar határ az utolsó percig vita tárgya volt.

- Miért nem bírjuk feldolgozni a trianoni traumát?

Ez a figyelem persze nem volt azonos minden időszakban, más volt a Kádár-korszakban, s más napjainkban, de létezett és létezni fog, míg lesznek határok, s ott nagyszámban élnek kisebbségi sorsban magyarok. Ez az úgynevezett trianoni trauma továbbélésének gyökere, vagyis a többség és kisebbség együttélésének ügye, valamint határkérdés. Ha az Európai Unión belül még tovább csökken a határok szerepe, s egyben az államok szuverenitása is, párhuzamosan viszont nő a régiók és a helyi kisközösségek jelentősége, akkor az ezzel kapcsolatos feszültségek is enyhülni fognak.

- Miért ment könnyebben a megbékélés Elzász és Lotaringia esetében Németország és Franciaország között, mikor e tartományokban is élt német kisebbség? A híres francia külügyminiszter, Robert Schuman anyanyelve is német volt…

- Igen, könnyebben ment, csak éppen nem ugyanarról nagyságrendről beszélhetünk, mint Trianon után. Ma legalább 70 millió német él Németországban, korábban is volt 50-60 millió. Ehhez képest az Elzász-Lotaringiában élő németek száma egymilliónál alig valamivel több volt. Egyre kevesebben vallják magukat igazán németnek, a kétnyelvűség válik meghatározóvá.

- A történész nézőpontjából működőképes volt az olasz-osztrák megegyezés Dél-Tirol ügyében?

- Ez megint egy másik kérdés. Egyrészt egy kicsiny területről van szó, másrészt az az autonómia sem magától jött létre. Kellett hozzá az anyaország határozott támogatása Ausztria részéről, a nemzetközi közösség jóindulata és szükséges volt Olaszország hozzájárulása, amiben a dél-tiroli terrorakciók is jelentős szerepet játszottak. Ne felejtsük el, amíg idáig eljutottak, éveken keresztül robbantások és villongások voltak! Ezt a feszültséggócot sikerült az autonómiával leszerelni.

- Mi lehet az, ami segíthet abban, hogy a románok mégis elfogadják a székely autonómiát?

- Abban bízom, hogy az Európai Unió, de félek, nem abba az irányba vezetik. Az én álláspontom eltér a mainstreamtől, vagy a magyar kormányétól, amely a nemzeti önállóság erősítésében hisz. Ez azonban úgy gondolom, hogy nem veszi figyelembe azt, hogy a magyar állam önállósága mellett Románia önállósága is nőni fog, amivel párhuzamosan pedig a kisebbségek lehetőségei csökkenni fognak. Magyarország soha nem lesz olyan erős, hogy a Kisantant államok utódaival - Szerbiával, Romániával, Szlovákiával – szemben hatékonyan felléphessen. Ez a két világháború között sem sikerült, csak nagyhatalmi támogatással értünk el revíziós eredményeket. Emiatt is tartom az Európai Unió továbbfejlődését egy ígéretesebb megoldásnak, mint a nemzetállam szerepének növekedését, mert ebben az esetben az erdélyi magyarok újból túszok és bűnbakok lesznek.