Egész családokat vittek Szegedről a Hortobágyra – a kitelepítettekről szólt a levéltári nap + FOTÓK

A kitelepítések szovjet mintára zajlottak le 1950-től 1953-ig. A polgársággal, a kuláknak minősítettekkel, a rendszerellenes személyekkel szemben léptek fel. Egy volt párttitkár köztörvényes meggyilkolását is ürügyként használták fel. A 39. Levéltári Napon jártunk.

„A 39. levéltári napot nyitjuk meg, de - a legnagyobb sajnálatomra – eddig még egyszer sem foglalkoztunk a kitelepítésekkel. Ez a szó megtévesztő, valójában inkább deportálásokról kellene beszélni” – mondta az idei levéltári nap megnyitóján

Biernacki Karol

, a Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltárának igazgatója, Lengyelország tiszteletbeli konzulja. Az 1950 és 1953 közötti eseményeket párhuzamba állította az 1940-es évekkel, amikor az NKVD 1,5 millió lengyelt deportált Szibériába. Államilag szervezett belső migrációnak nevezte a kitelepítéseket

Presztóczki Zoltán

főlevéltáros, amely eszköz volt arra, hogy fellépjenek a polgári értékrend ellen. Rámutatott, az események előzményeként tekinthetünk a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményre, Benes államában már megjelent a kollektív bűnösség elve, amely a németeket és a magyarokat sújtotta. A szélesebb közvélemény nem beszélhetett a kitelepítésekről, az internálótáborokról. A Csongrád megyei kitelepítések többsége a

Tito

elleni háború előkészítéseként történt meg, vagy északabbi városokba, vagy a Hortobágyra deportálták a lakosság megbízhatatlan elemeit, s csupán

Sztálin

halálát követően hagyhatták el kényszerlakhelyüket az internáltak.

„Az 1950 és 1953 közötti kitelepítések elsősorban a déli határsávot, annak mintegy 50 települését érintettek” – mondta

Nagy Mária

oktatáskutató, aki férjével,

Saád József

fel tartott előadást. A kommunista politika új eszköze segítségével körülbelül 2500 családot – 8500 főt - telepítettek ki, egynegyedüknek már az első, 1950-es akció során el kellett hagyniuk otthonaikat, de ezt követően még 45 akció zajlott le. Csongrád megyéből 763 főt deportáltak Tiszaszentimre és Ebes településekre. Indokként a volt lengyelkápolnai (zákányszéki) párttitkár, Kiss Imre köztörvényes meggyilkolását használták fel. Saád József felvetette, hogy nemcsak az ezt követő eljárás, hanem maga a bűntett is politikailag megrendezett volt,

Bodó

(vagy Dobó? – az iratokban két néven szerepel)

István

gyilkosban sokan az ÁVH, vagy az UDBA (a jugoszláv titkosszolgálat) emberét sejtették. Kiemelte

Komlós János

későbbi humorista, ekkor még államvédelmi tiszt tevékenységét, akinek komoly szerepe volt abban, hogy koncepciós perré válhasson az ügy. A gyilkosság sem a térségre jellemző módon történt meg, brutálisabb volt más, tanyavilágban elkövetett bűncselekményekhez képest. A Komócsin-féle nagy-szegedi pártvezetést is kihagyták az ügy vizsgálatából. A gyilkosság ürügyet jelentett arra, hogy tegyenek a déli határ nyitottsága ellen, amelyen Péter Gábor szerint szabadon kelhettek át az ügynökök. Beindulhatott a kampánygépezet, a határövezet kijelölése, a mozgósítás, a pártszervezetek megregulázása. A

Telepesek Társadalmi Múzeum Alapítvány

egyben szeretné megismerni a kitelepítettek korábbi életét is. A szegediekről keveset tudni, de 126 családfő lakcíme ismert, ebből 99-et megtalált a házaspár. A Tisza Lajos körúti Bruckner vaskereskedés tulajdonosát, Bruckner Elemér Gyulát és feleségét is deportálták – 1942 és 1944 között itt dolgozott ifjabb Komócsin Mihály. A listára utolsóként az a vasutas került fel, akinek össze kellett állítani a névsort.