A 66 éve elhurcoltakra emlékeztek Szegeden + FOTÓK

1950-ben telepítették ki bírósági ítélet nélkül 12 táborba magyar civileket. Csak Sztálin halála után engedték el őket a Hortobágyról. Az Élhető Szegedért Egyesület ötödik alkalommal emlékezett meg a hortobágyi kitelepítettekre.

„Abból az 516 településből, ahonnan a kényszermunkatáborokba elhurcoltak embereket, Szeged volt az egyetlen, amelyik nem volt hajlandó emléket állítani a meghurcoltaknak” – mondta

Bencsik Krisztina

, az Élhető Szegedért Egyesület elnökhelyettese. A civil egyesület ötödik alkalommal szervezett megemlékezést a Kálvária téren a hortobágyi kényszermunkatáborokba elhurcolt emberek emlékére. Az áldozatok és túlélők emlékére tartott istentiszteletet követően, melyet Fazakas Attila móravárosi plébános celebrált, az öt évvel ezelőtt felállított két kopjafánál gyűltek össze az egykori kitelepítettek és a megemlékezők. Bencsik Krisztina felidézte a Rákosi-diktatúra sötét időszakát, előbb a ’40-es évek végén a politikai ellenfelekkel számoltak le koncepciós perekben, majd a civilekkel is. Csupán egy határozatot állítottak ki, majd megfosztották őket minden vagyonuktól, szabadságuktól. Nemcsak a felnőtteket, hanem a gyermekeket is marhavagonokba zsúfolták. „Egyetlen bűnük volt, hogy a korábbi időszakban szorgalmasak voltak: gyárosokat, értelmiségieket, kuláknak minősített parasztokat telepítettek ki” – fogalmazott az ünnepi szónok.

Eötvös Péter

túlélő, a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületének elnöke szerint a közvélemény tájékozatlansága miatt nem lehet a témáról eleget beszélni. 12 tábort hoztak létre, mindegyiken kitelepített rendőrőrs működött. „Az első napon elégették a személyi papírokat. Azt üzenték ezzel: innen nincs tovább” – mondta túlélő, aki Istennek köszöni, hogy

Sztálin

1953-ban meghalt, mert különben még évekig tartott volna kálváriájuk. A szovjet diktátor halála után pár hónappal hirdették ki a bírósági ítélet nélküliek amnesztiáját, de a szabadulás nem volt azonnali, csak őszre számolták fel a táborokat. A kitelepítettek többsége nem térhetett haza, hiába fogadta volna be őket rokon. A felnőttek úgynevezett „súlyponti vállalatoknál” – bányászat, vasút, mezőgazdaság - helyezkedhettek el, a gyermekek többsége maximum általános iskoláig jutott, kevesen szereztek a diplomát, de azért is többet kellett teljesíteniük. A rendszerváltozásig megfigyelték az egykori hortobágyiakat, a mai napig nem kaptak valódi kárpótlást, nyugdíjuk is alacsonyabb az átlagnál. 2000-ben találtak újra egymásra az egykori hortobágyi „telepesek”, s hozták létre egyesületüket. Örülnek, hogy Auschwitz mellett megjelenik a Hortobágy is, amely helyszíneken keresztül a diákok megismerhetik a XX. század embertelen diktatúráit. Eötvös Péter társaival egy éve dolgozik egy látogatóközpont kialakításán a Hortobágyon, reméli, hogy szándékukat a kormány is támogatja. A rendezvény végén az emlékezők elhelyezték koszorúikat, a Fidesz-L.É.T. és a KDNP frakcióvezetői közös koszorút helyeztek el.