Az iszlám előtt: az indiai kultúra térnyerése a korai Belső-Ázsiában

Egy átlag európai számára, aki nem engedhet meg magának egy hosszabb indiai turistautat – internet ide vagy oda – India továbbra is csupán egy olyan egzotikus világ, amiről vajmi keveset tud. Egy újságolvasó is talán csak néhány – gyakorta megrázó – hír kapcsán találkozik az utóbbi időben vele: a kínainál is súlyosabb túlnépesedés, a gyakori nemi erőszak vagy éppen a nehézségek ellenére is egyre dinamikusabban bővülő gazdaság, avagy a bollywoody filmipar kapcsán lehet hallani róla ezt-azt. Mégha ezekhez hozzászámítjuk azt a kevés információt, amit a kasztrendszerről, a nagy eposzokról, a Mahábháratáról és a Rámájanáról, az indiai vallásokról avagy Gandhiról tudunk, még az is édeskevés e földrésznyi ország méreteihez és az egyetemes kultúrában betöltött szerepéhez képest. Látszólag ez egy zárt világ, mely érzethez hozzájárulhat az a tényező is, hogy az indiaiak többségének szemében egy idegen mindvégig idegen marad, így a hindu vallást sem lehet „fölvenni” úgy, ahogy a nagy világvallások többségét; jelentős részük szerint „hindunak egyszerűen születni kell”.

Az indiai kultúra azonban korántsem annyira magába zárkózó, mint azt gondolnánk: a történelem folyamán több olyan időszak is volt, amikor is az indiai vallások, a művészet vagy a helyi írásbeliség messze túlsugárzott a szubkontinens határain. Legutóbb talán a 70-es évek hippimozgalma tett széles körben ismertté több indiai kultúrjegyet (lásd pl. Krisna mozgalom), de már jóval korábban, az ókor és középkor folyamán is az indiai kultúra kiterjedt expanziójának tanúi lehetünk. Az iszlám 8. századi térhódításának köszönhetően ma az Indiával határos területek jelentős részén muszlim közösségek élnek, s itt most nemcsak Pakisztánra vagy Bangladesre gondolhatunk, de a nagy északi szomszéd, Kína belső-ázsiai területeire is, ahol a török nyelvű ujgur kisebbség muszlim köntösbe öltöztetett szeparatista törekvéseiről is gyakorta hallani. Korántsem volt ez azonban mindig így. A Kr. e. 5–4. századtól egészen a Kr. u.-i 8–9. századig e területek az indiai kultúra erős hatása alatt álltak. Mindennek számos kézzelfogható bizonyítéka került elő a Himalájától északra elterülő Tárím-folyó medencéjében található Takla-makán sivatag (ma Kína) peremvidékein feltárt késő ókori, kora középkori rommezőkön, így az angol szolgálatban álló magyar régész, Stein Aurél által kiásott Nija vagy Loulan romvárosaiban. Buddhista szentélyek, indiai pecsétlők, indiai írásos dokumentumok egész sora árulkodik erről a hatásról. Fontos kérdés ugyanakkor, hogy miképp kerültek e relikviák több száz, sőt ezer kilométerrel északabbra a tényleges Indiától.

A Takla-makán vidékén a 7. században megforduló híres buddhista szerzetesutazó, a kínai Xuanzang arról ír, hogy a vidék korábbi lakosainak jelentős része az északnyugat-indiai Taxilából (ma Pakisztán) kivándorolt indiai. Tulajdonképpen ez az egyetlen írott forrásunk, amely a területre beköltöző indiaiakról emlékezik meg. Nem ez az egyetlen nyom azonban, amely India felé mutat. A nijai lelőhelyen például számos északnyugat-indiai jellegű motívum és tárgy került elő; ráadásul a településen előkerült indiai prákrit nyelvű kharosthí írásos dokumentumok egyértelműen bizonyítják, hogy a helyi adminisztráció nyelve és a lejegyzéséhez használt írás is ugyancsak indiai eredetű volt. E nyomok alapján a kutatók egy része jelentős indiai beáramlással számol, amelynek hátterében véleményük szerint a Krisztus születése körül a mai Északnyugat-India, Pakisztán és Afganisztán területén létrejövő Kusán Birodalom Tárím-medencei politikai/katonai térfoglalása áll. Egyes tudósok szerint a Takla-makán déli peremterületére a Kusán Birodalom közvetlenül is kiterjesztette egy ideig a fennhatóságát. Ezt annak ellenére is így gondolják, hogy semmilyen konkrét bizonyítékunk sincs arra, hogy ez a kusán befolyás katonai megszállást is jelentett volna. Más kutatók azonban vitatják, hogy a Kusán Birodalom valaha is elfoglalta volna ezeket a területeket. S bár a kusánoknak kétség kívül elévülhetetlen érdemei voltak a görög és buddhista kultúrjegyek ötvözése révén megszülető úgynevezett gandhárai kultúra terjesztésében (Gandhára a mai Afganisztán és Pakisztán egy részét magába foglaló terület ősi neve volt), szerintük a vitathatatlanul erős indiai eredetű jellegzetességek egyszerűen a Selyemúton terjedő kulturális hatásnak tudhatók be, melynek közvetítői alapvetően a kereskedők, illetve a buddhista szerzetesek voltak. Az indiai eredetű nyelvek széles körű használata ezen a vidéken pedig e tudósok vélekedése szerint csupán azt jelzi, hogy a korszak széles körben alkalmazott lingua francájáról volt szó.

Az indiai kultúra beáramlása erre a területre feltehetően a kínai Hadakozó Fejedelemségek korának legvégén (a Kr. e. 3. században) indulhatott el (tehát a Kusán Birodalom tényleges létrejöttét jóval megelőzően), majd a kínai Qin-dinasztia (Kr. e. 221–207) és Han-dinasztia korában (Kr. e. 206–Kr. u. 220) gyorsulhatott fel. A kapcsolatok fénykora azonban épp a Han-dinasztia bukását követő időszakra tehető. Ez azonban egyúttal már a Kusán Birodalom hanyatlásának időszaka is (Kr. u. 3. század). Így azonban egyértelmű diszkrepancia lép fel, hiszen az indiai elemek akkor vannak igazán jelen a területen, amikor a kusánok állama − hanyatlása miatt − mégha akarta volna, sem tudta volna biztosítani katonai hatalmát a terület felett. Az is persze árulkodó, hogy sem a lelőhelyeken előkerült forrásokban, sem pedig az ilyen szempontból megbízható kínai évkönyvekben nincs nyoma kusán katonai jelenlétnek a területen. Akár voltak kusán katonák a területen, akár nem, ez a vidék ebben az időszakban egy rendkívüli jelentőségű történeti/kultúrtörténeti folyamat fő sodrába került: ez pedig nem más mint a buddhizmus terjedése. A Kr. e. 3. században – az indiai Maurja Birodalom időszakában – az Északnyugat-Indiából elinduló buddhizmus (a történeti Buddha, Gautama Sziddhártha a hagyomány szerint kb. Kr. e. 560 és Kr. e. 480 között élt; ekkoriban indította útjára a klasszikus indiai vallással, a hinduizmussal sok tekintetben szakító új vallási rendszerét) nemcsak az indiai szubkontinensen vált ismertté szélsebesen, de északnyugati irányban a mai Afganisztán és Pakisztán irányában is rohamléptekben terjedt. A buddhizmus terjedésének azonban volt egy második hulláma is a Kr. u. 1−2. században, köszönhetően a Kusán Birodalomnak. Nem véletlen tehát, hogy a buddhista hagyomány a buddhizmus terjedésének két ’pillérét’ is megnevezi. Az egyikük a kiemelkedő jelentőségű indiai Maurja uralkodó: Asóka, a másik az ugyancsak meghatározó szerepű kusán dinasztiabeli uralkodó: Kaniska. A Maurjákat valamivel később India területén követő kusánok uralma alatt Gandhára térsége egy igazán kozmopolita politikai és kulturális nagyhatalommá fejlődött; ez a „gandhárai reneszánsz” periódusa. A Nagy Sándor-féle nagy keleti hadjárat révén a térségben lábát megvető görög kultúra, gondolkodás és ábrázolási mód ekkoriban találkozik a buddhizmus tanaival és művészi felfogásával. A két hatás keveredése egy új és csodálatos fejezetét jelenti az egyetemes kultúrának: létrejön a görög-buddhista, vagy másik nevén gréko-baktriai művészet (Baktria a térség nyugati határvidéke volt). Kaniska uralkodása alatt az 1. század legvégén és a 2. század legelején a mai Pakisztán és Afganisztán területéről a buddhizmus továbbhúzódott keleti, északkeleti irányban; olyan vidékekre, ahol végül komoly sikereket érhetett el: így a Ferghána-völgybe avagy a Tárím-medencébe, s onnan tovább Kínába.

Ekkoriban azonban még – legalábbis a régészeti leletek alapján – a Takla-makán vidéke inkább csak tranzitterületnek számított, aminek az lett a következménye, hogy a hittérítők többnyire csak átmentek ezeken a területeken. Az írott források alapján a buddhizmus a vidék legjelentősebb városaiban, így Nijában, Loulanban, Míránban és Enderében csak a 3. század első felében nyert igazán polgárjogot. A viszonylag kései megjelenés ellenére az új vallás gyorsan a térség meghatározó kultuszává vált, amit kiválóan bizonyítanak a Nijában (és a további központokban, így Loulanban vagy Míránban) feltárt buddhista ereklyetartó építmények, azaz sztúpák, a kolostorok avagy a buddhizmus számos egyéb tárgyi bizonyítéka: falfestmények, faragványok, reliefek stb. A gandhárai közvetítéssel megjelenő és megerősődő buddhizmus helyi, belső-ázsiai kiteljesedése párhuzamosan zajlott az említett városokat egységbe tömörítő helyi államalakulat, a kínai forrásokban Shanshannak nevezett királyság felvirágzásával; mindez pedig egy gandhárai (azaz javarészt indiai) művészeti jegyekben különösen gazdag helyi kultúrát eredményzett (amelyre ugyanakkor a kínai és perzsa kultúra is erős hatással volt). A buddhizmus rohamos terjedéséhez ugyanakkor egy komolyabb demográfiai hullámra is szükség volt, amelynek előfeltétele egy jól működő gazdaság (főképp mezőgazdaság) megteremtése volt. Ugyanakkor ez a hatás kölcsönös is volt, hiszen a vidék a gyorsan fejlődő mezőgazdaságával egyúttal hozzájárult, hogy virágzó monasztikus élet jöhessen létre a vihárákban (kolostorokban). Érdekes módon tehát maga a buddhizmus is visszahatott a gazdaság fejlődésére. A szőlő- és borkultúra meghonosodásában például − egyes kutatók véleménye szerint − meghatározó szerepet játszottak a területen létrejövő buddhista közösségek. De jelek mutatnak arra is, hogy a kereskedelem mechanizmusainak működtetésében is részt vállalhattak e közösségek. Roppant érdekes ugyanakkor, hogy a buddhizmus kereteit ebben az időszakban itt, ezen a területen nem az a cölibátus által jellemezhető szigorú kolostori élet határozta meg, amelyet akár Indiából, akár Kínából a későbbi periódusokból jól ismerünk. A buddhista klérus tagjai (akiket sramanának, ’szerzetesnek’ hívnak a dokumentumok) feleségükkel és gyermekeikkel (!) otthon laktak, saját tulajdonnal rendelkeztek (!) és szerzetesi ruháikat csupán a ceremóniák alkalmával öltötték magukra. Mindez egy különleges formációs időszak pillanatfelvétel-szerűen megörökített folyamatait tükrözi. A kép tehát, amelyet a fent említett Shanshan Királyság belső forrásai (valamint régészeti leletanyaga) alapján megrajzolhatunk rendkívül izgalmas és érdekes a belső-ázsiai buddhizmus vonatkozásában is, annak korai szakaszára vet egyedülálló fényt.

A buddhizmus kivételezett helyzete a 3–4. századot követően sem változott meg jelentősen, hiába áldozott le már a Shanshan Királyság napja akkortájt. A politikai viharok vagy éppen a nomád népek ismételt betörései nem sokban változtattak az itt élő buddhista közösségek mindennapjain. Mivel a 7. század folyamán déli irányból a területet elfoglaló tibetiek (Tibet ekkoriban Kína legfontosabb vetélytársa volt a Selyemút felügyeletéért folytatott harcokban) is zömmel buddhisták voltak, így lényegében az indiai kultúra erős hatása továbbra is érvényesülhetett az Indiától több száz kilométerre lévő területeken. A helyzet azonban a 8. századtól kezdődően gyökeresen megváltozott, amikor is az iszlámot tűzzel-vassal terjesztő arab seregek kiterjesztették a kalifátus fennhatóságát ezekre a területekre is. A 751-es Talasz-völgyi csata, melyben a kínaiak döntő vereséget szenvedtek, egyértelműen kijelölte e térség további jövőjét is, melyben az indiai kultúra hanyatlásának, a buddhizmus fokozatos eltűnésének, de ugyanakkor az iszlám, valamint az arab–perzsa kultúra előretörésének lehetünk szemtanúi. Az iszlám valamivel később magában Indiában is komoly defenzívába szorította az indiai kultúrát és vallásokat, olyannyira, hogy bár a hinduizmus ma is meghatárzó szerepű maradt Indiában (a sokmilliós muszlim közösség mellett) a buddhizmus ugyanakkor mára lényegében kiszorult az országból. S ez még annak ellenére is így van, hogy a tibeti buddhizmus szellemi vezetője, a dalai láma a kínaiak elől menekülve 1959-ben épp Indiában telepedett le. De azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az iszlám indiai jelenléte olyan nagyszerű alkotások megszületését eredményezte mint a mogul Tádzs Mahal. A belső-ázsiai buddhista szentélyeket viszont a 8. századtól kezdve fokozatosan felhagyták: az épületek romba dőltek, az ereklyetartó tornyokat, a sztúpákat belepte a homok, az iszlám hitre tért helyi lakosság pedig egyre inkább mint a bálványistenek pogány templomait kezdte emlegetni a korábban nagy becsben tartott szent helyeket. India „világa” pedig ismét visszaszorult a Himalájától délre, szűkebb pátriájába.

A kutatás a TÁMOP-4.2.4.A/2-11/1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

Felföldi Szabolcs