Lengyel Imre: Először a diagnózis, utána jöhet a terápia Szegeden is!

Sem Magyarország, sem Szeged nem tudott élni eddig az EU kínálta lehetőségekkel az SZTE Gazdaságtudományi Kar Közgazdaságtani és Gazdaságfejlesztési Intézet intézetvezető egyetemi tanára szerint. Lengyel Imre professzor nagyinterjúnkban rámutat: az előrelépéshez pontos helyzetfelmérésre, a valóban előnyös projektek kiválasztására, összefogásra és folyamatos, hatékony menedzselésre van szükség.

- Magyarország tíz évvel ezelőtt csatlakozott az Európai Unióhoz. Ha számvetést készítünk, gazdasági szempontból sikeresnek tekinthető-e ezt az évtized hazánk számára, ki tudtuk-e aknázni a közösség nyújtotta előnyöket?

- A számvetéshez először mindig a diagnózist kell felállítani, azt követően jöhet a terápia. Mindenképpen sorsfordító esemény volt a csatlakozás, melynek tartós következményei hosszú távon ítélhetők meg pontosan, rövid távon előnyei és hátrányai is vannak. Egyértelműnek tartom, hogy az Európai Unió nélkül sokkal rosszabb helyzetben lennénk, nagyobb lenne a munkanélküliség, rosszabbul menne a magyar családoknak. Ha viszont az előnyöket és a hátrányokat is mérlegeljük a területfejlesztés három dimenzióját – a gazdaságot, a társadalmat és a környezetet – vizsgálva, akkor már eléggé vegyes a kép.

Környezeti szempontból – beleértve az infrastruktúrát, a csatorna- és az úthálózat fejlesztését – előnyünkre vált a csatlakozás. Az első ütemben szándékoltan ezekre a területekre érkeztek a támogatások. A magyar energiahálózat ennek is köszönhetően kiegyensúlyozott, kiépültek az autópálya-rendszerek, és minden 2000 főnél nagyobb lélekszámú településen közcsatorna-hálózat létesült. A társadalom tekintetében felemás a helyzet. Le kellett számolnunk azokkal az illúziókkal, hogy az uniós tagság azonnal elhozza a német, osztrák életszínvonalat a magyar lakosságnak, a magyar társadalom nem érheti el generációkat átugorva a nyugat-európai szintet. Jelen pillanatban ott tartunk, hogy az uniós munkaerőpiacon a magyar lakosság, a magyar vállalatok egyharmada számít versenyképesnek, kétharmad viszont nem készült fel, nem alkalmas a versenyre, nincs meg a megfelelő munkakultúrája, hozzáállása, nyelvtudása, szakismerete. Megfigyelhető, hogy 2004-től a feldolgozóipar belföldi értékesítése 80 százalékra esett vissza, a magyar élelmiszeripart elárasztották a külföldi, szlovák, cseh, lengyel, német, dán termékek. Az exportunk is visszaesett a feldolgozóiparban, kivéve a multinacionális cégek összeszerelő üzemeit az autóiparban és a gépgyártásban. Ami a gazdaságot illeti, egyértelművé vált, hogy a vidéki vállalkozások alig képesek exportra termelni, hiszen kicsi ország vagyunk. A jelenlegi technológiák többsége olyan, hogy gazdaságosan nem érdemes Magyarországon felhasználni, szemben például Lengyelországgal, melynek piaca már méretgazdaságosnak számít. A magyar feldolgozóipari export jelentős része multinacionális cégek kezében van, aminek előnye, hogy szakképzett munkaerőt szívtak fel, hátránya, hogy szigetszerűen működnek, és nem motiválja őket, hogy magyar beszállítókkal dolgozzanak. Gazdaságilag nézve tehát szükségszerű volt csatlakozni az unióhoz, enélkül sokkal rosszabb helyzetben lenne Magyarország, ám összességében nem tudtunk élni a közösség által kínált lehetőségekkel. Volt ugyan gazdasági növekedés Magyarországon, Csongrád megyében is, de ez a trend 2004 után megtorpant, ráadásul a hazai régiók között tovább nőtt a szakadék, a vidéki megyék közül kevés képes felzárkózásra.

Centralizált az autópálya-hálózat, kicsik a vidéki városok

- Mennyiben érték meglepetésként a történtek a területfejlesztési szakembereket, illetve a vállalati szektort és a döntéshozói szintet?

- A területfejlesztési szektor előre jelezte egy-másfél évtizede, hogy mi várható! Két konkrét problémára mutattunk rá: a közel sem ideális közlekedésszervezésre és településszerkezetre. Az egyik gond, hogy centralizált az autópálya-fejlesztés: azzal, hogy Pécsre és Szegedre is leért az autópálya, nem ezen városok lehetőségei javultak elsősorban, hanem a budapesti cégek piacterülete nőtt meg. Elég csak az ügyvédi, szabadalmi, pénzügyi vagy logisztikai szolgáltatásokra, a könyvelésre vagy a bankrendszerre utalnunk: mivel Szeged másfél óra alatt elérhető, méretgazdaságosan a fővárosban éri meg működtetni ilyen jellegű központokat, ott találnak megfelelő hátteret, felkészült fiatalokat, képzett munkaerőt is, tehát a vízfejűség természetes üzleti érdeknek is tekinthető. Szegeden is egy csomó munkahely ezek miatt a racionális okok miatt zárt be: elvesztette az ügyfélkörét. A magyar gazdaság tovább centralizálódott, és miközben máshol csökkent a lakónépesség, addig Budapest agglomerációs körzetében jelentősen nőtt. A centralizáció mellett az exporttevékenységhez szükséges üzleti környezetről, háttérről is szólnunk kell. Önmagában nem elég, hogy egy cég élelmiszert akar például exportálni: manapság ehhez minőségbiztosításra, idegen nyelven tudó marketingesre, több nyelven beszélő kiváló jogászra, versenyképes honlapra, komoly üzleti háttérre van szükség. Szeged és Pécs ehhez kicsi, de ugyanez igaz a többi vidéki városra is. Ezt felismervén javasolta a szakma 2004 után, hogy hozzuk létre és erősítsük meg a pólusprogramokat, fejlesszük a régióközpontokat. A pólusprogramok azonban hamar elhaltak, a gazdaságfejlesztés helyett pedig infrastruktúrafejlesztés valósult meg annak ellenére, hogy a területfejlesztési szektor jelezte a gondokat a trendek alapján: tehát hogy az egész országban centralizált az autópálya-fejlesztés, illetve a globális versenyhez kicsik a vidéki városok.

- A pólusprogramok csírájukban haltak el, illetve tovább fokozódott a vízfejűség gazdasági és társadalmi tekintetben. Ezek nyilván olyan évtizedes trendek, melyeket egyik pillanatról a másikra nem lehet felszámolni, megváltoztatni, de milyen gyors lépéseket lehetne mégis tenni az egészségesebb fejlődés irányába?

- Mindenképpen a pólusprogram gazdasági újjászervezése lenne kívánatos: intenzívebben kellene koncentrálni az EU által is támogatott intelligens szakosodási programra. Ugyanakkor úgy vélem, a jelenlegi centralizált pályázati rendszer erre nem alkalmas: a pályázatok budapesti elbírálása és az emögött lévő lobbiérdekek kiszivattyúzzák a pénzt az elmaradott vidéki régiókból. A dedikált, tehát helyben eldönthető források pedig kicsik, és az is reális veszély, hogy ezeket a forrásokat nem gazdaságfejlesztésre, nem vállalkozások megerősítésére és nem munkahelyek létrehozására fordítják.

Gazdaságfejlesztés helyett az infrastruktúrára mentek az EU-s pénzek

- Mennyire általános jelenség az, ami Magyarországgal történt, illetve az újonnan csatlakozott országok közül melyiknek sikerült a leginkább élni az unió adta lehetőségekkel?

- A rövid időtáv miatt nehéz alapos megállapításokat tenni. Nincs igazán „bezzegország”, minden átmeneti országban akadnak gondok, a 2008-as válság súlyosan érintette Európát. Ugyanakkor elmondható, hogy a cseh gazdaság talán jobban elviselte a válságot, nem történt tömeges munkaerő-elbocsátás, Lengyelország pedig sikeresebben védte meg helyi gazdaságát. Ami különösen aggasztó, hogy a területi különbségek csak Bulgáriában nagyobbak, mint Magyarországon, a többi visegrádi országban jóval kiegyensúlyozottabb a fejlődés. Nálunk nőttek leginkább a megyék, régiók közötti szakadékok, ez pedig öngerjesztő folyamat, mert ahogy elvándorolnak a tehetséges fiatalok, a vállalatok, úgy hatalmasodnak tovább a különbségek. Mindehhez nagyban hozzájárult az uniós források eredménytelen felhasználása, az, hogy a gazdaságfejlesztés helyett az infrastruktúrába és önkormányzati intézmények fenntartásába szivattyúzódtak át a pénzek, és az elmaradott régiók helyett a fejlettekbe kerültek a támogatások. A kettészakadtság komoly kihívás elé állítja Magyarországot: míg Budapest és vonzáskörzete integrálódott a modern európai gazdaságba korszerű szolgáltatásokkal, addig a képzetlenebb, nehezen átképezhető vidéki tömegek helyzetének orvoslására a rendszerváltás óta egyik kormány sem adott kielégítő választ.

Középpontban az újraiparosítás

- Mit javasolna most a politikai elitnek a területfejlesztési szakma?

- Magyarország nagyon eltérő fejlődési szinten és eltérő lehetőségekkel bíró térségekből áll. Vizsgálataink szerint négy térségtípus adható meg. Többször elhangzott a közbeszédben már a reindusztrializáció, az újraiparosítás fontossága, amelynek az ipari hagyományokkal bíró térségekben van realitása. A vizsgálatok szerint erre lenne szükség például Miskolcon, Dunaújvárosban és Szolnokon, nem pedig arra, hogy tudományalapú high-tech cégeket próbáljanak meg letelepíteni ezekben a térségekben.

- Ez az újjászerveződő ipar elsősorban a belső piacot szolgálná ki vagy a nemzetközi versenybe is bekapcsolódhatna?

- Véleményem szerint be lehetne kapcsolni a nemzetközi versenybe, elég, ha csak azt említem analógiaként, hogy a Bosch egyik miskolci gyárában is három műszakban képzetlen munkaerő szereli például a sövényvágókat. Egy szó mint száz: bizonyos térségekben igenis tudatosan a munkahelyteremtő beruházásokra kell most már hangsúlyt fektetni. A Dél-Alföldön három térségtípus figyelhető meg: a szegedi, az ipari hagyományokkal bírók, valamint a rurális térségek. Régiószinten az élelmiszeripart kellene felkarolni, ami mindegyik térségtípusnak előnyös lenne, ám ennek akadálya, hogy nincs összefogás, nincsenek erős klaszterek, nem állnak szóba egymással a szereplők, a tulajdonosi körök, melyek Budapestről, Baranyából vagy külföldről fogják össze cégeiket. Hiányzik ez a típusú reálgazdasági összefogás, a közös érdekek mentén történő piacra lépés, pedig például Kínába nem lehet egy kis céggel kikerülni, olyan sokba kerül ez a tárgyalássorozat. Amint említettem, a nagy területi különbségek miatt térségenként eltérő kihívások vannak és emiatt eltérő választ kell adni. Megkerülhetetlen, hogy mindegyik térségben rendesen felmérjék a lehetőségeket, milyen a munkaerő-összetétel, a vállalkozói összetétel, a munkaerő képzettsége, a szakképzés, és a fejlesztési stratégiát csakis ott, helyben lehet kitalálni a hiteles piaci szereplők bevonásával! Ami Szegedet illeti, itt például nincs már tömeges ipari munkaerő, azt felszívja a Pick, a Tisza Volán, a klinikai központ, az éttermek vagy éppen a helyi elit magántakarítónak. Roppant kevés az olyan munkaerő, aki az iparban tudna dolgozni a nemzetközi elvárások szerint. A Pickhez is Szeged környékéről járnak be, az újszegedi fiatal számára aligha vonzó, hogy három műszakban henteskedjen. Ez is rámutat, hogy nagyon sajátos feltételek vannak mindenütt, emiatt helyben kellene egymással összefogva kitalálni a térség jövőjét, ezt nem lehet, nem szabad központilag vezényelni.

Hiteles vállalkozók generálhatják az összefogást

- Ki lehetne mégis az összefogás kezdeményezője, az együttműködés, a tervezés motorja?

- Kevésbé fejlett térségekben nincs biztosan alkalmazható sikeres recept, emiatt nálunk jellemzően a politikai elit vállalja fel az a feladatot. Ugyanakkor jelentős szerep jut a hiteles vállalkozóknak, például a vállalatoktól nyugdíjba ment vállalatvezetőknek. Grazban például az 1990-es években a korábbi iparkamarai elnök teremtett konszenzust az ottani politikai és gazdasági elit között. A lényeg, hogy először a diagnózist kell felállítani, a térség reális jövőjéről konszenzusra jutni, és csak ezt követően jöhet a terápia, azaz a projektek megtervezése.

Gazdasági szempontból Szeged sem sikeres

- A diagnózisnak része lehet az is, hogyan hasznosította, mire fordította Szeged az uniós támogatásokat. A helyi politikai elit számtalanszor kinyilvánította, Szeged a magyarországi nagyvárosok közül a legsikeresebbnek számít a tekintetben, hogy az önkormányzat, az egyetem és a helyi vállalkozások révén közel 300 milliárd forint EU-s forrással rendelkezett. Mennyire volt célszerű ennek a pénznek a felhasználása?

- Olyan szempontból sikeresnek mondhatóak az elmúlt évek, hogy valóban jelentős források érkeztek, és sokat javult a lakossági infrastruktúra a tömegközlekedéstől a lakótelepek felújításán át a magkórház kialakításáig. Látni kell azonban, hogy ezek a fejlesztések hosszú távon hozzájárulnak-e a gazdasági növekedéshez, illetve megtérülők vagy meg nem térülők, például felvetődik, hogy az új villamosvonalak helyett a troli működtetése sokkal olcsóbb lett volna, és ugyanúgy elszállítja az időseket a klinikához. Gazdasági szempontból Szeged már nem tűnik egyértelműen sikeresnek, kevés új munkahely jött létre a versenyszférában! Debrecenben már átadtak egy tudományos parkot, több százan beköltöztek, több tucat cég képviselteti magát, mi, szegediek pedig még csak gondolkodunk a megoldáson. Több helyszínen is terveztek inkubátorházat, avagy irodaházat az elmúlt évtizedben, elnyert pályázat is volt hozzá, ám egyik sem valósult meg. Kevés a munkahelyeket dinamikusan bővítő vállalat, a város nem tudott élni az unió adta előnyökkel, és bár a társadalmi környezet, az infrastruktúra is javult és az egyetem is sikeres projekteket valósított meg, a gazdasági folyamatok nem tudtak felpörögni.

Menedzselés, szervezés, összefogás - hol maradnak?

- A helyi politikai elit úgy szokott érvelni, hogy a város arra pályázott, amire az unió lehetőséget biztosított, pénzt adott – nem véletlen, hogy Debrecen is villamosközlekedést fejlesztett...

- Az általam említett dolgok, így az inkubátorházak nem sokmilliárdos projektek, avagy cégek letelepítése sem igényel nagy forrásokat, sokkal inkább hatékony ügyintézést. Elsősorban a menedzselésen, a szervezésen, az összefogáson lett volna a hangsúly, amit néhány fős agilis, felkészült és elhivatott menedzsergárda elő tudott volna segíteni, nyilván a helyi politikai elit támogatásával – Debrecenben külön holdingot hoztak létre e célra. Nem csupán pénzkérdésről van tehát szó – hiszen amint említettem, elnyert pályázatok is megfeneklettek Szegeden.

Építsünk az élelmiszeriparra, a tudományra!

- Visszakanyarodva a város lehetőségeihez, mint vázolta, hiányzik a klasszikus ipari munkaerő. Többször elhangzott már, hogy a tudomány, illetve bizonyos, az élelmiszeriparhoz kapcsolódó ágazatok jelenthetik Szeged számára a kitörési pontot. Ön mit gondol erről?

- A trendek e kettő felé mutatnak, de elég nagy a bizonytalanság, illetve amint említettem, fontos lenne részletes és alapos diagnózist felállítani, például a versenytárs városokban folyó fejlesztéseket is alaposan értékelni kellene. Ezzel együtt és az élelmiszer-ipari hagyományokat, a kevésbé képzett munkaerőt tekintve valóban úgy tűnik, az élelmiszeripar több szegmense és a hozzájuk kötődő szolgáltatások fontos szerepet játszhatnak Csongrád megyében, Szegeden és vonzáskörzetében, Mórahalmot is ideértve. El kellene érni, hogy közös érdekek mentén együtt tudjanak fellépni a piaci szereplők, illetve közös háttérintézmények, például komoly, független élelmiszer-bevizsgáló intézetek telepedjenek meg itt. A másik perspektíva pedig a tudomány néhány dedikált szegmense. Tudomásul kell venni, Szeged és az egyetem is kicsinek számít a globális versenyben, emiatt egy-két kiemelt fejlesztési irányt célszerű meghatározni az universitashoz kötődően, nem lehet tucatnyi ágazatot preferálni. Fontosnak tartom az ELI lézeres kutatóközpont mellé tervezett high-tech vagy tudományos parkot is, az reményt adhat a régió gazdaságának, ha jól menedzseljük.

Az ELI körüli tudományos parknál is a menedzselés lesz a kulcs

- Mindez azt jelenti, hogy akár ezt is el lehet szúrni? Itt is a menedzselés lesz a kulcs?

- Semmi más! Hasonló feltételekkel tudományos parkot kínál a cégeknek fél Európa. Talán minden ötödik ilyen park sikeres csak. Nem garantált a siker, azon múlik, hogy a helyi politikai és intézményi elit képes-e összefogni, valamint folyamatosan ötletekkel álljanak elő rátermett menedzserek, és kapcsolatrendszerüket mozgósítva betelepülő cégeket vonzzanak ide, a felmerülő kérdésekre releváns válaszokat adjanak, az érdekellentéteket legyenek képesek hatékonya kezelni Szóval verseny van a térségek között és csak kevés tud sikeres lenni, főleg egy csökkenő népességű kevésbé fejlett országban.

Így csábítsunk cégeket Szegedre!

- Tekintsük adottnak a helyi összefogást és a jó menedzselést, de mégis, mit kell kínálni egy cégnek, mely azon gondolkodik, hogy a szegedi tudományos parkot válassza, vagy Debrecenbe, esetleg Erdélybe vagy Délvidékre települjön?

- Ebből a szempontból három cégtípust különítünk el, és mindhárom esetben más módszerre, más eszközökre, más típusú menedzselésre és menedzserekre van szükség. Elsőként nagy külföldi világvállalatokat kell megnyerni részlegeik letelepítésére, aminek megvan a módszertana fejvadász cégek bevonásával, kapcsolatépítésekkel. High-tech cégek érdeklődhetnek az ELI-ben folyó berendezésorientált kutatások iránt az informatikától a mobilkommunikáción, az egészségügyön át a GPS-ek fejlesztéséig, ezeket kell megcélozni nem utolsósorban idősebb, széles kapcsolatrendszerrel bíró tudósok bevonásával. A külföldi, profitorientált high-tech cégek részlegeinek letelepítéséhez profi fejvadász, ingatlanfejlesztő cégekre van szükség, villámgyors és hatékony döntésekre képes, profi tudományos parki menedzsmentre, mint például a győri Audi-parkban. A másik cégtípusnak, a kezdő tudásintenzív, azaz start-up cégeknek külön inkubátorházat kellene építeni a tudományos parkban, és ide jöhet bárki: legyen külföldi vagy magyar PhD-hallgató, ingyen vagy kedvezményesen jusson lehetőséghez néhány évig, amennyiben átmegy a szűrőn! A franciáknál három évig adómentesek az ilyen high-tech startup cégek! Ezt a cégtípust helyi egyetemi oktatókkal, kutatókkal, PhD-sekkel közösen kell menedzselni, ötletbörzét tartani, szelektálni, majd a kiválasztott ötletekbe megpróbálni kockázati tőkét bevonni.

A harmadik kört a városban már működő szolgáltatók, rendezvényszervezők, informatikai cégek stb. jelentik, amelyek szakmailag kapcsolódni tudnak a tudományos parkba kerülő cégekhez. Ennek kapcsán egy csapdaveszélyre hívom fel a figyelmet: jómagam „SZBK-veszélyként” szoktam ezt definiálni. Az MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpontban több száz kiemelkedő tudós tevékenykedik, elismert külföldi publikációik vannak, ám problémaorientált alapkutatásaiknak nincs döntő hatásuk a szegedi gazdasági életre, nem teremtettek tömegesen munkahelyeket, azaz „szigetként” működnek. Egy elmaradott régióban nincs olyan cég, mely eredményeiket az üzleti életben felhasználhatná, az ehhez szükséges kockázati tőkével és háttérrel csak külföldön rendelkeznek. Ilyen értelemben az ELI is lehet egyfajta sziget a maga száz-kétszáz munkahelyével a tudományos parkban, ezért döntő fontosságú, hogy beágyazódjon a helyi gazdasági életbe, minél több helyi üzleti partnere legyen. A külföldi high-tech cégek itteni részlegei és a helyi startupok mellett éppen ezért külön figyelmet kell fordítani a városban meglévő cégekre. Például konferenciákat kell idehozni, melyek éttermekben, vendéglőkben, szállodákban teremtenek munkahelyeket. Ezt is nagyon tudatosan kell menedzselni, úgy, hogy legyen egész évben valósuljanak meg a rendezvények, programok, ne csak egy hétvégén, összezsúfolva Szeged Napjára. Ha okosan tervezzük és csináljuk, ez az ágazat is sok embert tarthat el. Ehhez kapcsolódóan fontos a tudatosan tervezett településmarketing, az ezzel foglalkozó szakembereknek a városházán kellene „nyüzsögniük” és összehangolt akciókat koordinálniuk.

Diagnózis, ami nincs...

- Rendkívül érdekes, amit az ELI-ről, illetve tágabb értelemben Szegedről mond: úgy tűnik, a politikai elit és a vállalati szféra nem feltétlenül jól méri fel akár a város helyét, erejét, lehetőségeit, versenytársait. Nagyvárosról beszélnek, miközben – így kezdtük a beszélgetést – nincs olyan magyar vidéki település, mely a nemzetközi piacon önmagában ne számítana kicsinek. Ennyire elhibázott a diagnózis?

- Még komolyabb a baj, úgy vélem, hogy nem is nagyon létezik ugyanis konszenzussal kialakított és széles körben elfogadott diagnózis Szeged helyzetére vonatkozólag, csak részelemzésekre támaszkodhatunk. Kevés az alapos felmérés, hiányoznak a visszajelzések és a folyamatos információgyűjtések: az a jellemző, hogy a döntéshozói szint azonnal megmondja a gyógymódot, például bizonyos, már elhatározott fejlesztéseket, projekteket alátámasztva. Pedig észre kellene venni, hogy az orvosi vizsgálatnál is a feltárás a lényeg! Fontos lenne megismerni Szeged gyorsan változó társadalmi és gazdasági feltételeit, például összetételét mind a lakosság, a munkaerő, mind a vállalkozások szempontjából, és ezt figyelembe venni a terápia tervezésekor. Azzal kezdtük, hogy az infrastruktúra és a környezet fejlesztésében Szeged sikeres, de a gazdasági és társadalmi folyamatok kezelése problémás. Oda kell például arra is figyelni, hogy a helyi vállalatok egy része bizony ellenérdekelt lehet az ELI-ben, illetve a tudományos parkba letelepülő cégekkel szemben.

- Azért, mert elszívhatja előlük a lehetőségeket?

- Pontosan! Vegyünk egy példát: betelepül egy külföldi cég, kétszeres fizetést ad az idegen nyelvet tudó szupermérnöknek, és rögtön elviszi, miközben mondjuk a helyi vállalkozás előtte évekig képezte, taníttatta, gyakorlatoztatta. Kecskeméten ugyanez volt a helyzet a Mercedesnél: a helyi fémipari cégek egy része tönkrement, mert nem tudott Mercedes-beszállítóvá válni, elszipkázták előle a felkészült szakmunkást, és nem tudott honnan meríteni. Jómagam is hallottam arról „pletykákat”, hogy bizonyos, a régióba tervezett élelmiszer-ipari beruházásokat ilyen megfontolásokból éppen a konkurencia hiúsított meg.

- Ez viszont azt jelentheti, hogy mint a mókuskerék pörgünk körbe-körbe, és tapodtat sem lép előre a régió gazdasága. Mi az ellenszer, van-e gyógymód?

- Ismét a folyamatos, tudatos, helyi összefogáson alapuló menedzselést és a pontos diagnózist kell említenem. Fel kell tárni, egy-egy tervezett beruházásnál kik lehetnek az ellenérdekeltek, kicsit rá is kell erre érezni, és ennek megfelelően alkotni a stratégiát. Azt tanítjuk, hogy kell egy olyan helyi fejlesztő ügynökség, mely csak azzal foglalkozik, hogy külföldi vállalkozásokat telepít egy adott térségbe, de közben odafigyel arra is, hogy milyen sérelmek keletkeznek ez által és próbál kompromisszumot teremteni.

A siker hátterében: erős intézményrendszer, kreatív rombolás

- Fogalmazhatunk-e úgy, hogy a – részben a történelmi örökség miatt – fejletlen politikai, gazdasági kultúra az oka annak, hogy számos, ígéretes kezdeményezés hal el Magyarországon, illetve itt, a régióban?

Részben igen. Eklatáns példa Dél-Olaszország, ahol mindig kapitalizmus volt, és most ugyanazon a szinten áll, mint mi, sőt, Nápolytól délre több mint húszszázalékos a munkanélküliség. A társadalmi szerkezet döntő, az intézményi háttér, a bizalmi viszony megléte vagy hiánya és nem a pénztőke, avagy nem az infrastruktúra színvonala Két kiváló amerikai szerző,

Daron Acemoglu

és

James A. Robinson

Miért buknak el a nemzetek? címmel írt nagyszerű könyvet erről a témáról. Világsikerű munkájukban új megvilágításba helyezik eddigi elképzeléseinket a világ egyenlőtlen fejlődéséről: arra a következtetésre jutottak, hogy a nemzetek társadalmi-gazdasági jóléte vagy elszegényedése elsősorban az intézményi, hatalmi struktúrától függ. A siker záloga tehát egyrészt az erős intézményrendszer, a jogkövető magatartás, a tulajdonbiztonság – ezek hozzák magukkal a vállalkozási, beruházási kedv fellendülését. Ezen a téren vannak biztató jelek Magyarországon, hiszen az intézményrendszer, a polgári öntudat erősödni látszik. A másik a kreatív rombolás. Ez az előbb említett tényezővel függ össze: amennyiben valami új dolog érkezik egy térségbe, mely fellendülést generálhat, az biztos, hogy a lakosság egy részének nem jó, nem kedvező, és ezt a szembeállást a politikai elitnek tudni kell menedzselnie. Kedvenc példám: a Török Birodalomban az 1600-as évektől az 1820-as esztendőkig azért nem vezették be a könyvnyomtatást, mert Isztambulban ötvenezer írástudó foglalkozott kérvények írásával, és nem kockáztatták meg, hogy ekkora munkanélküli tömeg keletkezzen. Könyvek nyomtatása nélkül pedig nem képzelhető el a közoktatás. Ez persze nem jó irány: igenis vállalni kell az újításokat, ám olyan társadalompolitikára van ezzel együtt szükség, mely felkarolja a leszakadó rétegeket, és kezeli a keletkező konfliktusokat.

Trükkök az uniós pénzekkel

- Az utóbbi hetekben számos hír szólt arról, hogy az Európai Unió felfüggesztette vagy vizsgálja a hazánknak címzett támogatásokat, azok felhasználását, a pályázati rendszert, mivel elképzelhetőnek tartja, hogy bizonyos pályázati pénzek nem arra mennek, amire adják őket. Legutóbb a kutatás-fejlesztési pályázatoknál is találtak hiányosságokat. Mindez a politikai kultúrára, a mentalitásra, az intézményi struktúrára vagy másra vezethető vissza?

- Ezekre is, de a legnagyobb gond az, hogy az ország elitje az elmúlt másfél évtizedben úgy tekintett az uniós pénzekre, mint ajándékra. Csökkentették az önkormányzatok, majd az egyetemek központi forrásait, és azt mondták, a lyukakat tömjétek be az uniós pénzekkel. Miközben tehát az EU munkahelyteremtésre ad forrásokat, az anyagi nehézséggel küzdő önkormányzatok átügyeskedik útfelújításra, intézmények működtetésére. Az Állami Számvevőszék kimutatta, hogy 2004-től 2009-ig csak az uniós támogatások mindössze 3 százaléka ment vállalkozásfejlesztésre. Jelentős rész a magyar költségvetési források hiányát váltotta ki, így a közlekedésre, az egészségügyre fordították. A kutatás-fejlesztéssel, az innovációval is hasonló a helyzet. A forráselvonások miatt az egyetemek, kutatóhelyek a kiesett pénzeket az uniós támogatásokkal igyekeznek pótolni, miközben az EU nem rezsire, épületfelújításra ad, hanem konkrét projektekre, melyek eredményét fel kell mutatni és amelyek üzletileg hasznosuló újításokban, innovációkban öltenek testet. Összességében az a helyzet, hogy kicsit az állam kényszeríti trükközésre az önkormányzatokat, egyetemeket, intézményeket.

- E tekintetben van-e „bezzegország” az újabban csatlakozott tagok között, vagy máshol is jellemzőek a trükközések?

- Mások is trükköznek, mindenütt vannak gondok, de mi a rosszabbak között vagyunk. A helyzetet pedig tovább súlyosbítja, hogy kettészakadt az ország. Miközben a budapesti elit európai színvonalon él akár az egészségügyet, akár az oktatást stb. tekintve, addig a vidék messze leszakadt, főleg a kisvárosokban és rurális térségekben. Gyenge a szolidaritás a magyar társadalomban, az intézményrendszer sem képes ezt kikényszeríteni.

Az államadósság kétszeresét menekítették külföldre honfitársaink?

- Mennyire új fejlemény ez a gyenge szolidaritás?

- A gyökerei történetileg is kimutathatóak, például a népi-urbánus szembenállásban. Nincs meg a szolidaritás, a pesti elitet nem érdekli, mi van vidéken. Ráadásként ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódik az is, hogy Magyarország vonatkozásában mutatható ki egy főre vetítve a legnagyobb, külföldre kimenekített tulajdon. Néhány éve egy angol újság azt írta, a külföldre kimenekített magyar vagyon az államadósságunk kétszerese. Ez akkor is érdekes adat, ha utóbb az illetékesek tagadták, cáfolták, és pontosan mutatja, milyen gyenge a társadalmi szolidaritás. Az adóelkerülés, az állammal szembeni bizalmatlanság, a gyenge közösségi tulajdon szintén a fejlődő országokra jellemző identitásproblémákról tanúskodik.

2014-20: ne a fejlett térségekbe szivattyúzzák át a pénzeket!

- Ebben a helyzetben éri Magyarországot a 2014–2020-as uniós finanszírozási ciklus, melynek kapcsán a kormány meghirdette, a támogatások 60 százalékát gazdaságfejlesztésre fogják fordítani. Bizakodhatunk?

- Két félelmem van. Az egyik, hogy az újabb közlekedési beruházásokat, villamosvonal-fejlesztéseket is lehet gazdaságfejlesztési célúnak beállítani, az úgynevezett szürke zónában minden csak a címke kérdése. A másik, hogy az EU által támogatott pályázatokat tartalmazó EMIR uniós adatbázis számai egyértelműen mutatják: a főváros gazdaság- és vállalkozásfejlesztésre az országos átlag három-négyszeresét hívja le, miközben elvileg már nem is kaphatna. Például az akkreditált klasztereknél úgy csapódik le mindez, hogy a tagok többsége Budapesthez kötődik, a fővárosi vállalatok kis, akár kétfős leánycégeket hoznak létre vidéken, pályáznak, majd a források nagy részét visszaviszik Budapestre. Tehát az EU-s támogatások átszivattyúzása a fejlett térségekbe tovább növelheti a régiók, megyék közötti amúgy is drámai különbségeket.

- Elképzelhetőnek tartja, hogy akár Magyarországnak, akár más tagországnak a trükközések, átcímkézések miatt keményebben „odacsapjon” az Európai Unió?

- Nem tartom valószínűnek a teljes forrásbefagyasztást, lásd a görögök, a románok és a bolgárok korábbi ügyeit, akik megúszták figyelmeztetésekkel, kisebb büntetésekkel, kisebb összegű elvonásokkal. A háttérben megtörténnek a megfelelő megegyezések, politikai alkuk, és azt sem szabad figyelmen kívül hagyni: az Európai Unió végső soron mi vagyunk!

Szeged esetében is az előkészítés lesz a döntő

- Milyen irányba indulhat el Szeged a 2014–2020 közötti uniós finanszírozási ciklusban? Létezik már az önkormányzatnak integrált településfejlesztési stratégiája, a közgyűlés egy jelenleg 16 elemből álló listát fogadott el a tervezett kiemelt jelentőségű beruházásokról. Látszik a fény az alagút végén?

- Most is azt hiányolom, amit korábban: nem látom a hatástanulmányokat, lehet hogy vannak, de azokat a helyi közvélemény elé tárva széles körben meg kellene vitatni, azaz bevonni az itt élőket a tervezésbe és adott esetben a megvalósításba. A különböző projekteket nem önmagukban, önállóan kell tervezni, hanem mindig meg kell vizsgálni az egymásra hatásukat. Ha például létrehozunk egy tudományos parkot, akkor előre tisztában kell lennünk azzal, hány szegedi céget tesz tönkre, mert elszívja előle a munkaerőt. Vagy ilyen az Árkád esete is: máshol, példának okáért Franciaországban nem szoktak ilyen bevásárlóközpontot a városközpontba engedni, mert elvonja a lehetőséget a helyi vállalkozások elől. Ki lehet mutatni, hány szegedi bolt ment tönkre ennek következtében akár a belvárosban, ráadásul a bevásárlóközpont üzleti bérlőinek többsége nem szegedi, hanem budapesti vagy dunántúli székhelyű, a profitot kivonják innen, adott esetben minimálbéréért foglalkoztatnak néhány alkalmazottat. Amikor a tudomány bizonyos szegmensére és az élelmiszeriparra kívánunk fejlesztéseket építeni, akkor is fontos hatástanulmányokat készíteni, azokat elemezni: mi mennyibe kerül, milyen előnyei és hátrányai vannak, teremt-e munkahelyeket, és a tervezett beruházások hogyan hatnak egymásra – ettől lenne integrált az úgynevezett integrált településfejlesztési stratégia. Csak ezt követően lehet jó és felelős döntést hozni arról, milyen projektekre van ténylegesen szüksége a városnak és milyen várható hatásokkal számolhatunk. Mindehhez viszont egyrészt széles helyi összefogásra, másrészt felkészült menedzsergárdára van szükség, harmadrészt a hatástanulmányok elkészítésével felkészült cégeket kell megbízni. Alaposan fel kell térképezni a hazai városi vetélytársakat, ismerni kell a technológiai trendeket stb. Az előkészítés, a diagnózis az első, legfontosabb lépés – amire az Európai Unió is ad támogatást!