Gellért Ákos: A jó vállalkozó olyan, mint egy tányérpörgető

„Fontos leszögezni, hogy 2009-ben a válság a világban lezárult! Utána azonban megmaradt egy szűkös, általánossá vált gazdasági környezet. Ez már nem válság, ez ma a normális állapot” – fogalmazott a SZEGEDma.hu-nak Gellért Ákos, a Naturtex Kft. alapítója, tulajdonosa. A tapasztalt üzletember a vele készített mélyinterjúban mesél karrierről, üzletről, gazdaságról és sportról egyaránt – csak a valóságról, szépítés nélkül.

- Habár mára ezer szállal kötődik a városhoz, ön nem szegedi születésű. Minek köszönhető, hogy mégis itt telepedett le, miért választotta éppen Csongrád megyét?

- Valóban, Miskolcon születtem, és az iskoláimat is ott végeztem, a Nehézipari Műszaki Egyetem gépészmérnöki szakával bezárólag. E mellett versenyszerűen vívtam, illetve edzősködtem. Édesapám feltaláló volt - pontosabban végzettségét tekintve lakatosmester, egyben egy zseni, a mai idősebb műszaki generáció által jól ismert Gellért-féle sokszögeszterga megalkotója. A miskolci egyetemről ment nyugdíjba, lakatosmesteri papírral mint egyetemi szaktanácsadó! Olyannyira magasra jutott a saját területén, hogy én semmiképpen sem akartam műszaki pályán elhelyezkedni, mert azt már úgysem tudtam volna elérni, amit ő elért. Ugyan elvégeztem a műegyetemet, de csak azért, mert hárman voltunk fiútestvérek, és legalább egyikünknek illő volt ezen a vonalon végzettséget szerezni. Miután lediplomáztam, elhívtak Szegedre vívni és edzősködni, de csak azzal a feltétellel vállaltam, ha megkapom a lehetőséget, hogy elvégezhessem a jogot másoddiplomaként. Ez akkoriban nem úgy működött, mint manapság, mert az évfolyamon csak öt hely volt a másoddiplomások számára fenntartva. Ezekre szinte majdnem mindig rendőrök jutottak be, mert bizonyos rang felett kötelező volt számukra a jogi végzettség. Nekem is négy felsőfokú végzettségű rendőr volt az évfolyamtársam. Feladtam Miskolcon a szülői hátteret, álláslehetőségeket, ismeretségeket. Inkább eljöttem egy bőrönddel és egy vívózsákkal Szegedre, és az elejéről kezdtem mindent.

- Ezt követte egy makói kitérőt követően egy cégalapítás…

- A jogi karon való végzés után munkát kerestem magamnak. Pályáztam egy állásra Makón, a Maros-menti ÁFÉSZ-nál, végül fel is vettek mint főosztályvezető. Számos részleg tartozott a felügyeletem alá, így vágóhíd, kényszervágóhíd, savanyító üzem, nyérctelep, bőrfeldolgozó, fafeldolgozó, felvásárlás, vegyes felvásárlás és Budapesten egy piac. Igen érdekes konstelláció volt, annyi szent. Ezt körülbelül egy évig csináltam, amikor jött a lehetőség, hogy egy osztrák vállalkozó szeretne csinálni Magyarországon egy tollfeldolgozó üzemet. Történt ez 1982-ben, két évre rá pedig már felállt a Hungarofeder Kft. üzeme. Ez volt Kelet-Magyarországon az első ebben a szektorban lévő kft. nyugati tulajdonossal, és mindössze a 18. ilyen jellegű társaság az országban! Nem volt ez kis dolog, öt miniszter engedélye kellett hozzá. Tulajdonos ugyan nem lettem, mert az osztrák alapító mellett az állam résztulajdonába került a cég, de én voltam az ügyvezető. Harminckét éves koromra egy olyan cég igazgatója lehettem, amilyen nem nagyon volt még egy a környéken. Tollfeldolgozással foglalkoztunk, utaztam a világot - mindent elmond, hogy két darab kék útlevelem volt. Piros CC rendszámú BMW-m volt a nyolcvanas években! Mindezt csak azért mesélem el, mert ez megint egy különlegesség volt az életemben. Édesapám erdélyi, tőle örököltem, illetve a két fiam tőlünk örökli azt a fajta világszemléletet, hogy mindig másképpen kell a dolgokat csinálni, mint ahogyan azt a többiek teszik. Igazán sikeres csak így lehet az ember.

- Márpedig a siker adott volt, mégis egy újabb váltás mellett döntött…

- Mire a Hungarofeder ötéves lett, nagyon jól menő, sikeres, különleges üzletté nőtte ki magát. Ugyanakkor jött egy német partner, aki megismert engem a köztünk lévő üzleti kapcsolat révén. Németország egyik legnagyobb ágyneműgyártó cége volt az övé - műszállal, gyapjúval igen, de tollal addig még nem foglalkoztak. Adott egy ajánlatot, hogy költözzek ki, és vegyem át ezt a céget önálló vezetőként. Ki is utaztam egy szeptember eleji napon a feleségemmel, megnéztük az üzemet, majd szóban megállapodtunk a német tulajdonossal, azon feltétel mellett, hogy csak a következő év márciusától tudom ellátni a feladatot. Februárban tartottunk egy ünnepséget a Hungarofeder indulásának ötéves évfordulója alkalmából, én pedig ekkor bejelentettem, hogy elmegyek. Egy nagyon jó állást hagytam magam mögött, amit 100 emberből 99 nem tett volna meg. Kimentem Németországba, gyenge nyelvtudással, átvenni egy német céget. Nyilvánvalóan óriási rizikó volt a dologban. A német tulajdonos 200 kilométerrel arrébb lakott, évente egyszer láttam körülbelül. Az első alkalommal eljött velem a céghez, bemutatott a munkatársaimnak. Mindenki fürkésző szemekkel nézett rám – fiatal is voltam, nem is beszéltem jól németül. A tulajdonos benyúlt a zsebébe, átadott egy kulcsot: "Gellért úr, ez egy központi kulcs, minden ajtót nyit és zár a cégnél, jó munkát kívánok!" – és ezzel elment. Másnap leültem az íróasztalomhoz, kellemes márciusi nap volt, bejött a titkárnőm, és elém tette a napi postát. Kiment, ránéztem az előttem tornyosuló borítékhalmazra, és leizzadtam. Az előttem lévő levélmennyiséget nagyjából három hét alatt tudtam volna az akkori nyelvtudásommal lefordítani. Mondtam is magamban, most derül ki, hogy mit vállaltam el tulajdonképpen. Ültem még egy fél órát ott csendben, majd behívtam a kollégáimat, és azt kértem tőlük, egy-két hónapig még menjen minden úgy, mint az érkezésem előtt. Volt ebben némi kockázat, sokszor nem tudtam, mit is íratnak alá velem éppen a kollégáim, persze, nem szúrtak ki velem. Lassanként felállt az egész rendszer, és bár akadtak, akiknek tovább voltak aggályaik, de idővel minden a helyére került. Innentől a cég elindult felfelé, végül pedig tulajdonképpen elértem azt a sikert, amit korábban megcsináltam már Magyarországon is.

- A rendszerváltás évében, 1989-ben indult el a Naturtex Kft., miközben Ön tehát már Németországban dolgozott. Hogyan zajlottak az itthoni események?

- Amikor kiutaztam, felmerült bennem a kérdés, hogy mi lesz akkor, ha nem sikerül jól a külföldi munkavállalásom, hiszen a régi állásomat a Hungarofedernél már nyilván betöltötték. Végül jött egy lehetőség, amikor egy ismerősöm, és az ő Németországban élő, de magyar származású ismerőse áprilisban bejegyeztette a Naturtex Kft.-t, gyapjú- és tollfeldolgozásra. Voltaképpen a németországi tevékenységemmel parallel elindult a Naturtex. A két vonal aztán lassan összeért, nagyjából egy év után pedig, mikor már mindkettőt átláttam valamennyire, adtam haza munkát a német cégtől Magyarországra. Ekkor jött egy változás, mert ugyan a német tulajdonos belegyezett mindebbe, de azt mondta, a biztonság kedvéért egyharmadnyi tulajdonrészt szeretne a Naturtexből. Innentől kezdve beindult a „nagyüzem”. Eszméletlen tempót diktáltunk, volt olyan hónap, amikor háromszor-négyszer is megtettem autóval a Szegedig vezető 1200 kilométert egyetlen nap leforgása alatt oda-vissza. Fiatalon még bírtam ezt, ma már nem csinálnám semmiképpen. De akkoriban nem volt sok választásom: vagy meg tudom csinálni, vagy nem. Ez ment többszöri szerződéshosszabbításon keresztül, majd megemlítettem a német tulajdonosnak, hogy betársulnék a cégébe. Nagy változást ez nem hozott volna, hiszen relatíve nyereségérdekelt voltam, úgy voltam premizálva, mintha tulajdonos lettem volna. De a német nemet mondott, mondván, neki sohasem volt társa, és nem is szeretne senkit maga mellé. Ezzel eldőlt, hogy haza fogunk jönni. A család ugyan kint élt hét évig, viszont a gyerekek lehetősége még megvolt, hogy beilleszkedjenek Magyarországon. Hazajöttünk, és ugyan én még maradtam két és fél-három évig, de már csak visszavonuló jelleggel.

- Maradva még kicsit 1989-nél: milyen volt akkoriban a gazdasági világ, milyen lehetőségei voltak egy induló vállalkozásnak?

- A rendszerváltás volt az az időszak, amikor egyáltalán nem lehetett tudni, mit hoz a jövő. Mások lettek a törvények, tulajdonképpen kialakult a demokrácia, eltörlődtek az állami monopoljogok. Az állami szektor előbb-utóbb értelemszerűen átfordult privátba. Megszűnt például az állami külkereskedelem, olyan módon, hogy korábban kizárólag külkereskedelmi cégen keresztül lehetett exportálni, így a Naturtex is a Hungarotexen keresztül exportált. Ennek hiánya biztosította, hogyha valaki valamit jól csinált, már önmagában azzal is sikeressé válhatott. Mondhatjuk, ekkor nyílt ki az ajtó, mi pedig ott voltunk és az elsők között léptünk ki rajta. Nagyjából azzal a hasonlattal tudnám a '89 körüli helyzetet körülírni, ha elképzeljük, korábban mindannyian egy nagy ketrecben éltünk, ahova minden nap beadtak két banánt. Éhen nem haltunk, az ég is kék volt felettünk, de mégiscsak bezártságban éltünk. Esetleg aki jóban volt a gondozóval, kapott még egy banánt, néha még körbe is vitték kint egy láncon. Ez a zárt világ aztán hirtelen kinyílt. Voltak olyanok, akik úgy gondolkodtak, nem mennek ki, jobb a megszokott, biztonságos ketrecben. Ennyi elég, a két banán, nem kell szabadság, így is körbe lehet nézni. Voltak olyanok, akik azt mondták, kimennek. Kimentek, élvezték a szabadságot, majd este visszamentek a ketrecbe, és követelték a banánt. A harmadik típus el mert menni a banánfákig, és a leesett gyümölcsökből már nem kettőt vett magához, hanem mindjárt jutott neki hat. De a legbátrabbak, a leggyorsabbak kirohantak, felmásztak a fákra és habzsolták a friss banánt! Nyilván függtek ezek a dolgok az emberek mentalitásától, nem utolsó sorban a lehetőségeiktől is. Sokat jelentett például, ha valaki a fővárosból indult, kvázi a tűzközelből. A világ mindenesetre egyértelműen kinyílt.

- És önöknek milyen lehetőségei nyíltak a Dél-Alföldön?

- Makóról exportáltunk, belföldre minimális forgalmunk volt, tehát őszintén megvallva, nem sokat jelentett, hogy hol működtettük a vállalkozásunkat. Másrészt, mint azt már említettem, 1989 és 2001 között kint éltem Németországban. Nem volt a mindennapjaim része az itthoni környezet, és bár követtem az eseményeket, a Dél-Alföld közelsége összességében nem számított meghatározónak számomra. A Naturtex működött itt, de nem kaptunk segítséget sem Szegedtől, sem máshonnan, abból gazdálkodtunk, amit magunktól el tudtunk érni. Domaszéken, egy tanyasi iskolában kezdtünk. Homokos földút vezetett a telephelyre, a társam és a felesége rohadt káposztát dobáltak ki az épületből, mert az korábbról azzal volt tele. Ott indult el négy varrógéppel a Naturtex Kft., gyakorlatilag a nulláról. Annyi pénzünk volt, amennyiből vettünk egy hatéves Mercedes furgont a szállításhoz. 2001-ben jöttem haza, ezt követően volt még három-négy igen kemény évünk, amikor a német résztulajdonossal "küzdöttünk" azon, ki vásárolja ki a másikat a cégből. 2005-ben végül megvettük a részét a két fiammal, és 2006. január elsejétől teljes mértékig a család tulajdonába került a cég.

- A cég, amely a kis- és középvállalkozások között 2013-ban megkapta a Nemzeti Külgazdasági Hivatal „Meghatározó Exportőr” címét…

- Ez egy komoly elismerés, amit annak köszönhetünk, hogy a termékeink 80 százaléka megy exportra, és csak 20 százaléka belföldre. Ráadásul olyan szinten állunk, hogy ez fejlődni is fog még. Azt hiszem, igazán szép eredmény, hogy egy kis vidéki cégként bárminemű extra támogatás és segítség nélkül elértük ezt. Érdekesség, hogy a díjátadón a kézfogásnál Szijjártó Péter azt mondta, az ő családja is a Naturtex ágyneműiben alszik.

- Mi hozta meg a cég számára az áttörést?

- A Naturtexnél az bizonyult jó döntésnek, hogy elkezdtük növelni a kapacitásunkat. Szinte nulla nyereséggel is mentünk előre, és most azon a szinten vagyunk, hogy éppen rendelünk még két nagy gépet, amik a legmodernebb, újonnan vásárolt eszközök. És már most, előre azon kell gondolkoznunk, hogy mekkora a helyigényük, a mostani csarnokba hogyan férnek be, egyáltalán hány évre elegendő ez a fejlesztés. Tehát nincs más, mint állandóan fejlődni, haladni előre. Nem lehet megállni, hiába zár egy cég egy jó évet, január elsejével új számítás kezdődik, és megint hajtani kell. Én például minden nap öt órakor kelek, és hatkor már kint vagyok Vajháton, a helyi üzemünkben. Este hatkor megyek általában haza, már a szegedi irodámból, tehát ez egy intenzív tizenkét órás munka. Megtehetném, hogy reggelente kilenc órakor még egy kávéházban ülök egy csésze kávé és egy croissant társaságában, de a cég tempója ezt nem engedi. A fiaim is olykor egészen őrült iramot diktálnak. A külföldi üzleti utakat a legrövidebb idő alatt kell rendezni, így például időnként egy nap leforgása alatt megjárják a Milánóba, Zürichbe, Bécsbe, vagy éppen Londonba vezető utat oda-vissza. A tulajdonosok mindegyike komoly tempóban dolgozik, közben nem elhagyva a megfelelő kreativitást, agilitást. A sikert nem adják ingyen, és gyorsan elszáll, ha valaki megáll. Úgy is mondhatnám, a jó vállalkozó olyan, mint egy tányérpörgető a cirkuszban. Sorban egyre több tányért tud pörgetni, de mire a sor végére ér, már megint az elejére kell rohannia. Ha megáll ujjongani a sikerének, vége a mutatványnak.

- Beszéltünk arról, milyen volt a világ 1989-ben, de ön szerint milyen helyzetből indulhatnak ma a friss vállalkozások?

- Sokat változott mára a világ, ahogyan Magyarország is tejesen más lett. Annak idején még rengeteg piaci rést lehetett találni, bárki bármihez nyúlt, ha jól és hosszú távon csinálta, sikeres lehetett. A gazdasági környezet nyilván meghatározó volt akkor is, de a lehetőségek tágabb körben mozogtak. Manapság ez a kör sokkal kisebb. Az Európai Unió révén gyakorlatilag bárki bejöhet Magyarországra eladni, illetve a kereskedelem és a gyártás is erősen koncentrálódott. Most kicsiként elindulni rettenetesen nehéz. Az informatika, a szellemi termékek persze eltérő jelleget képviselnek, de a termelői vagy a szolgáltatási szférában elindulni, ha nem is teljes mértékig, de közel lehetetlen.

- Miben rejlik a kialakult helyzet háttere?

- Fontos leszögezni, hogy 2009-ben a válság a világban lezárult! Utána azonban megmaradt egy szűkös, általánossá vált gazdasági környezet. Ez már nem válság, ez ma a normális állapot. Ha valaki ma azt mondaná nekem, hogy szeretne tollfeldolgozással és ágyneműgyártással foglalkozni, azt válaszolnám neki, hogy ne csinálja. Esélye sincs elindulni. Ebben nincs bántó szándék a részemről, de tény, hogy a kisebb boltok sorra zárnak be az országban. Márpedig a kis termelőcégek ezeknek tudnának beszállítani, hiszen a multik megrendeléseinek volumenét nem tudják teljesíteni. Nekem sem tetszik, de sajnos az egész világban ez a standard állapot. Még az igazán makacs országok, mint Spanyolország sem tudnak ellenállni ennek a tendenciának. Ami kicsi és gyenge, az nem életképes ma. Szellemi termékben, speciális tevékenységgel lehet elérni sikert, de generálban felépíteni nulláról bármiféle termelő, vagy szolgáltató nagy céget, ahhoz borzalmasan nagy tőke kellene. Akkora, amekkorát egy átlagos magánember ma már nem tud biztosítani.

- Szükséges-e, hogy az állam lépéseket tegyen a helyzet megváltoztatására?

- Az biztos, hogy a mindenkori kormánynak támogatnia kell ezt a szektort, csak az nem világos a számomra, hogy miként. Az EU ugye tiltja, hogy a versenyszférában az állam pénzt adjon, pontosabban adhat, de csak bizonyos kontrollokon keresztül. Nekünk, magyaroknak mint felzárkózók több lehetőségünk van támogatások lehívására, és azok a vállalkozások, amelyek életképesek voltak az elmúlt években, tudtak pályázni és nyertek is. De megint csak azok jöhetnek szóba, akik versenyképesek és hitelképesek. Egy kis induló cég nem ilyen. Saját tőkéje nincs, ezért hiába kapna 40 százalékos támogatást, ha még hitele sincs hozzá. Mindemellett én is azt gondolom, ha az elkövetkező hét évet vizsgáljuk, a kis- és középvállalkozásoknak jól kell kérnie, és támogatni kell őket ebben, de tényleg csak azokat, akik életképesek.

- A felvázolt probléma mennyiben tekinthető Magyarország sajátjának?

- Általában az egész közép-európai térséget érinti, és e terület ebből nem is fog egyhamar kitörni. Tudom, ez nagyon rosszul hangzik, de elnézve a fejlett nyugat szintjét és fejlődési ütemét, összehasonlítva a miénkkel, be kell látni, hogy nekünk csak az apró lépésekkel való haladás marad. Hirtelen, robbanásszerű áttörésre nincs lehetőség. Ugyanakkor Magyarország egyetlen dologban mégis nagyhatalom: a vízben. A földfelszíni és a földalatti vizekben. A termálvízre épülő turizmust érdemes lenne koncentráltabban kiaknázni, a gyógy- és hőhatását is sokkal jobban kihasználni. E mellett a Duna és a Tisza vízhozamát már régen meg kellett volna fogni. Államilag kellene létrehozni három-négy víztározót és az egész Alföldet öntözni az elsivatagosodás ellen, legyen a termény akár kukorica, alma, gyümölcs, szőlő, vagy bármi egyéb. Az olaszoknál ugyanez kiválóan működik a Pó folyó környékén, pedig az egy sokkal melegebb, szárazabb vidék, mint az itteni. Persze, óriási befektetés lenne a rendszer kialakítása, de megtérülne.

- A Naturtex számtalan sportágat és csapatot támogatott az elmúlt évek során, így testhezálló lehet a kérdés: mennyiben más esetleg a magyarok helyzete egy olyan speciális gazdasági területen, mint a sport?

- Azokban a sportágakban, amelyeket kevés helyen űznek a világban, jók vagyunk, de látványsportágakban esélyünk sincsen. A fejlődéshez ugyanis itt is pénzre lenne szükség. Az állam hivatalosan nem szponzorálhatja a profi klubokat. A TAO-pénzek javát labdarúgásban, kosárlabdában és kézilabdában is utánpótlásra kell elkölteni, ami nyilvánvalóan egy helyes elképzelés. Ettől függetlenül ma már az állami cégek, bár nem is gazdálkodnak ehhez kellően jól, de nem támogathatják a csapatokat. Kizárásos alapon marad tehát a vállalkozási szféra. Itt érdekes módon, leszámítva egy-két multit, nem jellemző a sportszponzoráció. A nagy kereskedő- és gyártó multik nem szponzorálnak eleget. Magyar multik ugye nem nagyon vannak, a kis- és középvállalkozások pedig az ilyesmihez nagyon gyengék, nekik nincs erre pénzük. Összességében elmondható tehát, ha az állam nem szállna be bizonyos szintig az alapsportágak támogatásába, akkor a magyar sport sajnos teljesen ellehetetlenülne. Hangsúlyozom, nem az élsportba, hanem a tömegsport, gyereksport támogatásába. Hozzáteszem, én az adókedvezmények odaítélésekor minden multi szerződésébe belefoglalnám, hogy bizonyos összeget kötelezően fordítson erre a területre. Azt már nyugodtan döntse el ő, melyik klubot kívánja támogatni, de a tárgykör legyen adott.

- Arra nincs esély, hogy mindezt üzleti alapon, a rentábilitás reményében tegyék?

- Az igazság az, hogy azt a pénzt, amit a támogatók a focira, kézilabdára, kosárlabdára, stb. rááldoznak, tulajdonképpen évente kidobják az ablakon a megkeresett, leadózott profitjukból. Magánemberek, cégek nyúlnak a zsebükbe és szponzorálják sok pénzzel a csapatokat, hogy a nagyközönség élvezhesse az adott együttes produkcióját. Mindemellett sajnos nagyon rosszak a kilátások, a magyar gazdaságban nincs pénz. Az a kör pedig, aki támogathatná a sportot bármilyen szinten, örül, ha túléli az éveket. De nem csak tőlük kellene várni a megváltást! Nagyon sokan ma sem értik meg, hogy több ember kicsiben, jegyvásárlással is rengeteget tudna segíteni annak a csapatnak, amelyet szeret, és amelyért hétről hétre szurkol. A felelősség nem csak a szponzorok vállán ül.