A vak ember addig lát, amíg az ujjai érnek - Dér Veronika és Orbán Viktor találkozása

Mindössze pár percet töltött a miniszterelnök társaságában, mégis felkapta az országos sajtó. A szegedi Dér Veronika személyes kérése volt, hogy találkozhasson Orbán Viktorral a csütörtöki látogatása alkalmával. A nyolc éve vakon élő fiatal hölgy azzal vált híressé, hogy ujjaival letapogathatta a kormányfő arcát. Az erről készült felvétel felkerült az egyik legismertebb közösségi portálra, és két nap leforgása alatt több mint hatezren látták. Bár Veronika mindössze egyetlen médiumnak nyilatkozott, sokan gyártottak vele kapcsolatos híreket. Portálunk utána járt, mi történt a valóságban.

- Valószínűleg kevés ember mondhatja el magáról a családtagokon és a személyes ismerősökön kívül, hogy letapogatta miniszterelnök fejét, arcát, mindössze néhány perces ismeretség után. Hogyan került a kormányfő közelébe?

- Én kértem a találkozás lehetőségét. Látássérült (vakként), és többszörösen transzplantált, megváltozott munkaképességű emberként szerettem volna megköszönni miniszterelnök úrnak azt, amit ez a kormány a hozzám hasonlókért tesz. A miután megtudtam, hogy

Orbán Viktor

Szegedre látogat, az Emberi Erőforrások Minisztériumához fordultam. Csak kezet szerettem volna szorítani vele, és ez lett belőle. Én sem gondoltam, hogy ilyen fordulatot vesz ez a pár perces kontaktus. Számomra ez nagyon sokat jelentett.

- Hát nem erre készült?

- Nem. A vak ember csak addig lát, amíg az ujjai érnek. Ezért ha meg akarom nézni valakinek az arcát - és már vagyunk olyan viszonyban, hogy megkérhetem erre – letapogatom. Nekem mint volt látónak könnyebb így, mert pontosan tudom, hogy mit hogyan kell elképzelnem, ha megérintem. A fejemben megvan mindennek a megfelelő formája, a mintája, a lehetséges fajsúlya érzem az anyagát vagy állagát, és így el tudom képzelni vizuálisan, amit nem látok. Ebből adódóan szerencsére van viszonyítási alapom. Mindent, ami új, akár emberi arc, vagy amit hallani lehet, az ujjaimon keresztül látom és a fülemmel hallom. Most gondolni sem mertem erre kérésre, hiszen tudtam, hogy mindössze pár perces találkozóra van lehetőség. De Orbán Viktor olyan kedves volt és nyitott, hogy nekibátorodtam, úgy éreztem, hogy nem fog visszautasítani, és szerencsére így történt.

- Hogy zajlott a találkozó? Miről beszélgettek?

- Akár hiszik, akár nem, nem volt megrendezve, kitalálva semmi. A minisztériumból azt a tájékoztatást kaptam, hogy

a klinikai tömbnél tett látogatáson

van mód a találkozásra, mert az egy zártkörű program lesz. Én nem is számítottam arra, hogy ezt a találkozót bárki fényképen vagy videón megörökíti. Először röviden beszéltem a munkámról, hogy főállásban, mentorként dolgozom a TÁMOP programban azért, hogy a hozzám hasonló emberek munkához jussanak. Ezt nagyon fontosnak éreztem elmondani, hiszen más szemlélettel gondoskodik az állam az egészségkárosodással élőkről, a fogyatékossággal élőkről, mint eddig. A betegségemről is váltottunk pár szót természetesen, és meglepett, hogy beszélgetés közben mennyire közvetlen és barátságos volt a miniszterelnök. Ezért mertem megkérni, hogy fogja meg a fehér botomat, és „megnézhessem”, hiszen nyolc évvel ezelőtt még látóként volt róla emlékem. Csak amikor már az ujjaimmal megérintettem, akkor hallottam, hogy kattognak a fényképezőgépek.

- Mit tapasztalt? Milyennek látta az ujjain keresztül Orbán Viktort?

- Miután megvakultam, sokat és intenzíven fejlődött a tapintásom, más ép érzékszervem. Az ép emberek is aktívan használják a meglévő vizualitásukat, bőrüket, hallásukat mint érzékszervet: a hőmérséklet érzékelése, az ízek és illatok, hangok mind-mind azokon keresztül érkeznek. Ha pont a legfontosabb érzékelést, a látását veszíti el valaki, akkor természetes, hogy az épen maradt érzékszervek veszik át a tájékozódáshoz szükséges feladatok nagy részét. A miniszterelnököt 2006-ban láttam utoljára. A tapintás során azt éreztem, hogy még mindig fitt és fiatalos, de a korral azért már megjelentek ráncok is az arcán. Hogy őszül, azt nyilván csak elképzelni tudom, de a haja kellemes tapintású. Megható pillanat volt. Az pedig, hogy ilyen pontosan emlékezett a Vakok Állami Intézetében lévő, vakok számára készült letapogatható arcképgyűjteményre, amelyek között ott az ő képmása is, meglepett, hiszen jó néhány évvel ezelőtt történt az elkészítése.

- Azt mondja, nem tudott arról, hogy mindezt rögzítik. Akkor hogyan került fel a legnagyobb közösségi portálra a videó?

- A kísérőm mondta, miután elköszöntünk egymástól a miniszterelnökkel, hogy a fotós és videós is kíséri, majd azt is megtudtam, hogy az egyetem fotósa is készített néhány képet a találkozásról. Még aznap este megkerestek a kormányfő munkatársai, hogy a hozzájárulásom kérjék a videó megosztásához. Természetes volt a számomra, hogy ezt megtegyem, bár nyilván nem láthatom. Viszont meg tudtam hallgatni, és a párom, meg a hozzám közelállók elmondták, ki, mi és hogyan látszik a képeken, és felvételen. Így van arról tudomásom, például, hogy sokat mosolygott a beszélgetés közben Orbán Viktor. Azt tudtam, hogy mellettem állt

B. Nagy László

kormánymegbízott, illetve

Varga Márta,

a kormányhivatal kommunikációs vezetője – a jelenlétük nekem biztonságot adott azon túl, hogy segítettek a találkozó megszervezésében –, de arról csak később értesültem, hogy ők is látszanak a felvételeken. Egyébként ennél hosszabb, körülbelül ötperces volt a beszélgetés és a találkozás. Az biztos, hogy számomra életre szóló élmény marad. Mint délvidéki, vajdasági magyar is sokat köszönhetek ennek a kormánynak, és mint megváltozott munkaképességű ember is. Boldog vagyok, hogy Szabadkán élő szüleimnek meg tudtam mutatni az élménybeszámolóval együtt a képeket és a videót ezekről a megható pillanatokról.

- Ugye hallott azokról a hangokról, amelyek a videó láttán megrendezett jelenetről beszélnek, és volt, aki egyenesen azt állítja, hogy egy vak nem találhatja meg egyből a miniszterelnök fejét csak úgy hang alapján.

- Igen, mondták nekem. Még meg is magyarázzák néhányan a kommentelők, hogy miért nem vagyok vak, és hol lehet ezt tetten érni, mik a lebuktató jelek. Ezt akár dicséretnek is vehetem, mert akkor nagyon jól sikerült az elemi rehabilitációm. Azt igazolja, hogy vakon is lehet szinte már-már ugyanúgy viselkedni, mint az ép látók. Azért ez visszaadta azt a képet is, hogy emberek mennyire nincsenek tisztában a látássérülésnek azzal a tényével, hogy igaz, hogy nem látjuk a körülöttünk mozgó és élő világot, azokat a csodálatos színeket, amik körbe vesznek bennünket, de mindent, ami mozog és aminek formája van, azt nagyon kifinomultan érzékeljük. Csak az ép ember tapogatózik a sötétben, vagy ha becsukja a szemét. Mi, vakok érzékeljük azt is, ha például valaki mellénk lép, anélkül, hogy hozzánk érne.

Az igazság az, hogy amikor a fényképeket átküldték nekem, akkor nagyon sajnáltam, hogy nem látom. Persze ha valaki elmondja nekem mi látható rajtuk, irányokat, nagyságokat határoz meg, vagy egy jellemző mozdulatot leír, akkor képben vagyok én is azonnal. A lényeg viszont az, hogy nem tudták elrontani az örömömet a hangoskodók. Annyira örülök, hogy ez a találkozás megtörtént, mint a gyermek a karácsonyi ajándékának. Szavakkal le sem lehet írni. Még akkor is, ha a miniszterelnök is csak egy ember. Annak örülök, hogy a tisztelet és a szeretet aurája volt ott és akkor kettőnk között.

Nem akarja szobanövényként leélni az életét

Dér Veronika

nyolc éve cukorbetegség következtében vesztette el szeme világát: előbb zöldhályog alakult ki, majd retinaleválás történt nála. A sors furcsa fintora, hogy abban az időben éppen diabéteszosztályon dolgozott ápolási asszisztensként, párja pedig a szemészeti klinikán. Egészségügyi ismereteik alapján pontosan tudták mindketten, hogy a folyamat visszafordíthatatlan, Veronika nem fog látni többé. De az alapbetegség nem érte be ennyivel: csak vese- és hasnyálmirigy-transzplantációval tudta leküzdeni a kórt. Ma már egészséges, nincs szüksége inzulinbevitelre.

Miután műtéten esett át, mindkét szervet megkapta, és már dialízisre sem járt, megtanult hosszú távon együtt élni az örök sötétséggel: részt vett a budapesti Vakok Állami Intézetében egy rehabilitációs programon, majd tanulni kezdett. Előbb ugyanott OKJ-s non-profit menedzseri szakmai végzettséget szerzett, majd elvégezte az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán a tiflo pedagógus, azaz a látássérült szakot szintén Budapesten. Az elszenvedett sorscsapások ellenére pozitívan gondolkodik ma is saját lehetőségeiről. Megváltozott munkaképességűként is folyamatosan dolgozott elsősorban azon, hogy segítsen sorstársainak. Jelenleg annak az országos programnak a szegedi munkatársa, amelynek célja, hogy a rehabilitációs ellátásban vagy járadékban részesülőket visszavezesse a munkaerő-piacra. Nagy örömmel végzi ezt a közvetítői munkát teljes munkaidőben, sőt ennek a TÁMOP programnak ő az arca, sokat szerepel ennek kapcsán különböző rendezvényeken, kiadványokon. Most az Elemi Rehabilitációs program is modelljének választotta. Ha kérdezik, hogy honnan van mindehhez ereje és elszántsága, azt szokta mondani, hogy: a munka gyógyít, és nem akarja szobanövényként leélni az életét.