Bogár László: a magyar társadalom önmagával sem tud szóba állni

Az eladósodás biztos még évtizedeken keresztül jelen lesz, de ha a társadalom ezt azzal súlyosbítja, hogy saját magával sem ért egyet, és állandóan a gyűlölet meg gyanakvás téveszméje vezérli, akkor szinte biztos, az egész kérdés megoldása reménytelen, fejtette ki Bogár László közgazdász Szegeden.

– Hozam helyett viszem, befektetés helyett kifektetés előadásának alcíme, megmagyarázná a frappáns szójátékot?

– Mindmáig feltáratlan, hogyan is csalták – nagy valószínűséggel – tudatosan adósságcsapdába Magyarországot. Ez a történet már legalább 40 éve zajlik, s valamikor a ’70-es évek elején kezdődött. Fontos hangsúlyozni, nem törlesztésről beszél a szakma, azt mondják: adósságszolgálat. Ez úgy hangzik, mintha örökké szolgává, adós rabszolgává váltunk volna. A jelenség egy végtelenített pénzszivattyúvá vált a magyar társadalom számmára. Az az összeg, amit Magyarország ténylegesen felhasznált, az mai áron számolva nem több mint 10-15 milliárd euró. Csak a kamat, amit az elmúlt 40 év során fizettünk, 200 milliárd euró felett van. Ebből látszik, miféle csapdát is jelent mindez. Ilyen a kamat természete: egy idő után az összes adósság egyre nagyobb része hólabdaszerűen felhalmozódó kamatból, illetve árfolyamveszteségekből áll. Magyarország teljes adóssága kb.230 milliárd dollár, de ennek a magyar társadalom csak a töredékét használta fel. A többi már öngerjesztő örvénylés, ami a felhalmozódott kamatok és árfolyamveszteségek következménye. Erről szól az előadásom.

– Az elmondottakat csak súlyosbítja, hogy az ország, meg az emberek többsége is devizában adósodott el.

– Valóban, hiszen az adósságunk kétharmad része devizaadósság, amivel az a legsúlyosabb probléma, hogy amikor felvesszük, sejtelmünk sincs arról, ténylegesen mennyit fogunk visszafizetni. Ha a forint árfolyama az adott devizához romlik, akkor értelemszerűen a visszafizetendő összeg a többszöröse is lehet hosszú távon annak, mint amit eredetileg terveztünk. Ráadásul, ha az adósság ennek következtében folyamatosan növekszik, noha azt már nem a magyar társadalom „csinálja”, akkor a globális pénzügyi körök egyre kockázatosabbnak ítélik meg Magyarországot, s azt mondák: rendkívül kockázatos, hogy ekkora adósságotok van, ezért még jobban felemeljük a kamatokat. Micsoda abszurdum az, hogy valaki fizetési nehézségekkel küszködik, s erre hitelezője azt mondja neki, jó kockázatos vagy, ezért még feljebb viszem a kamataidat. Ha ez bekövetkezik, mint Görögország esetében, akkor nemcsak hogy nem javul a helyzet – mitől javulna –, hanem egészen biztos, pont ez a lépés viszi csődbe az adott országot. Ebből is látszik, mennyire ellentmond a hétköznapi ember természetes erkölcsökre épülő logikájának, az, ha valaki nehéz helyzetbe kerül, akkor még nehezebb helyzetbe hozza őt a hitelezői rendszer.

– Az elmondottak tükrében hogyan tekint a magyar gazdaság jelenlegi helyzetére?

– A legfőbb probléma az, hogy amit magyar gazdaságként említünk, az javarészt nem magyar gazdaság. Az annak nevezett komplexum meghatározó része kb. három tucat globális multinacionális vállalatból áll. Noha a foglalkoztatottak kb. 6 százalékát adják, a tőkének kb. 35-40 százalékát, viszont a profit 93 százaléka az övéké, ami sok mindent elárul. Monopolhelyzetben vannak, ők diktálják az árakat is, és nagyon sok üzletben annak vagyunk tanúi, hogy azokat a feltételeket is ők szabják meg, amelyekkel idejönnek. Ez azért képtelenség, mert egy szuverén országban a feltételeket csak az adott ország tudja diktálni. Nekünk meg kellene fordítani a helyzetet: azt kell mondani, csak akkor jöhetsz ide, ha… Alapvető probléma, hogy lényegesen többe került nekünk az elmúlt 25 évben és most is folyamatosan a külföldi tőke, mert drágább a számára szükséges feltételek folyamatos előállítása, mint amennyi pénzt ők itt hagynak az országban. A külföldi vállalat két ágon hagy itt pénzt: az általa kifizetett bérek, illetve az általa kifizetett adók jelentenek nekünk bevételt. Ezek viszont mélyen alulmúlják azt a szintet, amivel mi járulunk hozzá az ők itteni tevékenységükhöz. Évente kb. 600-700 milliárd forint állami támogatást kapnak, ami teljesen érthetetlen, mert a világ leggazdagabb multinacionális vállalatairól van szó. Miért kell egy gazdag, hatalmas, globális vállalatnak egy kis országtól segély? – mert ez tulajdonképpen egy viszonzatlan transzfer. A lényeg az, hogy összességében többe kerül nekünk az ittlétük, mint amennyi hasznot hajtanak, ezért az előadásom alcíme: hozam helyett viszem, befektetés helyett kifektetés. Ezek a szójátékok is arra utalnak, hogy a magyar társadalom pontosan érti, miről van szó, csak – sajnos – nincs bátorsága ahhoz, hogy ezt a felszínre is hozza.

– A közgazdászok azt mondják, az IMF-hitel olcsóbb, mintha a piacról hiteleznénk magunkat. Hogyan lesz mégis a 2-3 százalékos kamattal folyósított hitelből 20-25 év alatt több száz százalék?

– A kamattal az a probléma – s ezt Czakó Gábor Beavatás című műsorában szépen levezette –, hogy ha 2000 évvel ezelőtt 1 dollárt tettünk volna be a bankba nagyon szerény, 2 százalékos kamatos kamattal, akkor ez több ezer trillió dollár volna ma, tehát legalább 20 számjegyből állna ez az óriási betét. Ugyanígy van, ha mi tartozunk, ha mi veszünk fel hitelt, hiszen akkor egy idő után a tartozásunk jelentősebb része már a felhalmozott kamatokból áll. A kamatos kamat logikája az, hogy idővel az egész tartozásállomány döntő többségét a felhalmozódott kamat és árfolyamveszteség – ha devizában adósodunk el – képezi. A súlyos eladósodottságunk nyomán egyre bizonytalanabb, kockázatosabb adóssá válunk, ezért a kamatainkat is emelik, illetve az árfolyamunkat is rontják. A devizahitelesek ma mind a két esetet megszenvedik. Az eddig jól fizető adósok is olyan súlyos helyzetbe kerülhetnek, hogy a láncreakció őket is bedönti. Az egész kérdéskörnek addig nem lesz megoldása, amíg nem alakul ki nyílt, világos, egyértelmű beszédtér, és nevén nem nevezzük a dolgokat. Az egész egy tudatosan felállított csapda.

– A bajba jutó országok többsége mégis IMF- hitelért folyamodik, ennyire ne lennének tisztába a következményekkel, nem számolnak?

– Magyarország az elmúlt 30 évben gyakorlatilag csak azért vesz fel hiteleket, hogy az előzőket visszafizesse. Most már nincs nettó forrásbevonás, sőt Magyarország valójában nettó forráskibocsátó lett. Inkább kivonnak összegeket Magyarországról, és nem bevonunk forrásokat. Tiszta, őszinte, a dolgokat nevükön nevező közbeszéd kellene az egész kérdésről, ami egyelőre – sajnos – hiányzik. A probléma egyik legsúlyosabb mozzanata, hogy a magyar társadalom önmagával sem tud szóba állni, folyamatos szitok/átok helyzet uralkodik, ami a verbális polgárháborúra emlékeztet, s még tovább nehezíti a megoldás megtalálását. Az eladósodás biztos még évtizedeken keresztül jelen lesz, ha a társadalom ezt azzal súlyosbítja, hogy saját magával sem ért egyet, és állandóan a gyűlölet, gyanakvás téveszméje vezérli. Még ha teljes egyetértés lenne a politikai eliten belül az adósságkérdésről, akkor is nehéz lenne azt megoldani. Ha folyamatos szembenállás, kölcsönös averzió mérgezi a társadalmat, akkor szinte biztos, hogy az egész kérdés megoldása reménytelen. Jómagam és a többiek is megpróbálunk javaslatokat tenni, mit kellene végiggondolni, mit cselekedjünk annak érdekében, hogy kikeveredjünk a válságból.