Ördög Ferenc szegedi úri szabó 50 éve hűséges őfelségéhez, a szakmához + FOTÓK

Fél évszázaddal ezelőtt kezdte el a szakmát Ördög Ferenc, az utolsó szegedi úri szabók egyike. Azóta gyűjtöget minden kelléket, szerszámot, amely a szakmájához, a női és férfi szabó mesterséghez tartozik. Nincs Magyarországon –, de a világon se nagyon – még egy ilyen gazdag és változatos szabómúzeum, mint amilyet Feri bácsi évtizedek alatt a Török utcai ház pincéjében kialakított.

„Az általános iskola befejezése után, 1962-ben

Dubec Laci

barátommal jelentkeztünk az Állami Divatszabó Vállalathoz. Ő csábított el, én eredetileg édesapám nyomdokait követve szakácsnak készültem. Nagyon nagy hálával tartozom a barátomnak is, mert igencsak megszerettették velünk a szakmát” – meséli az idős mester. Először két hét próbaidőre alkalmazták őket, majd augusztusban jött az értesítés, hogy 6-7 fiatalt vettek fel a vállalathoz. Szeptemberben be is iratkoztak a 624-es ipari tanuló iskolába.

Egyedülálló szabómúzeum az országban

„Jól jártak a feleségeim, mert főztem, varrtam rájuk”, meséli viccelődve

Feri

bácsi. Nem bánta meg soha, hogy ezt a szakmát választotta. Páratlan gyűjteményének egy részét időközben átadta a Móra Ferenc Múzeumnak, ahol évente több ezer látogató megcsodálja a rég múlt időket és egy méltatlanul elfeledett szakma szépségét felidéző tárgyakat. A házi múzeum 3 helyiségből és 2 folyosóból áll. Földre szórt színes gombokból álló ösvény vezet Ördög Ferenc úri szabó varázslatos birodalmába, ahol többek között 100 évesnél is idősebb, lábbal hajtós varrógépeket, szabóollókat, szegedi gyártású réz vasalókat, gyűszűket, nyakkendőket, öveket, szíjakat, cérnát, varródobozokat, tűkollekciót, régi divatlapokat, endliző gépeket, mesterleveleket, okleveleket, naptárakat, anyagokat, fából készült vállfákat, divatbabákat csodálhatunk meg. Hogy szám szerint hány tárgy gazdagítja a gyűjteményt, azt a mester sem tudta megmondani. Egy biztos, csak gombokból mintegy 100 ezer található. A legszebb, üvegből, csontból, fémből készült példányok tablóra varrva, nem ragasztva, kelletik magukat a falon.

„A gyűjtést már elsőéves ipari tanuló koromba megkezdtem, megvásároltam egy régi, lábbal hajtós Singer varrógépet egy idős nénitől, aki a Szent István téren lakott, ha jól emlékszem 5-600 forintért” – idézi fel a kezdeteket Feri bácsi. Arra ő sem számított, hogy 50 év alatt ennyi tárgy összejön, s egy valóságos múzeum alakul ki. A mester rendszeresen járta a mórahalmi, a dorozsmai vásárokat, bolhapiacokat, gyűjtőszenvedélye egyre nagyobb nyilvánosságot kapott, így később már az emberek maguk hozták el és kínálták fel neki eladó portékájukat.

Megőrizni az utókornak

Az egyik kereskedelmi tévécsatorna műsorában is szerepelt. Ahogy lement az 5 perces riport, megszólalt Feri bácsi telefonja, s egyfolytában csörgött egész este. Az embereket érdekelte, hol lehet megtekinteni e csodás gyűjteményt. Egy idős néni azért jelentkezett, mert neki is volt egy anyukájától örökölt, lábbal hajtós varrógépje, amit bérmentve szívesen odaadna. Ma már nincs ilyen önzetlen felajánlás, minden a pénzről szól, meséli szomorúan Ördög úr. „Én nem régiségkereskedő vagyok, csak a szakmámmal foglalkozó gyűjtő, aki soha egyetlen tárgyat nem adtam el. Engem a szakma szeretete, megbecsülése, a szépérzék vezényel, csupán az utókor számára szeretném megőrizni ezeket a régiségeket. A szerszámokat, gépeket Feri bácsi nem csak gyűjti, hanem restaurálja is. Sokszor olyan állapotban kerülnek hozzá, hogy már csak a MÉH-telep az a hely, ahol még adnak értük némi aprót. A szenvedélyes gyűjtőt eddig háromszor műtötték hasfalszakadással, ami nyilván nem véletlen, hiszen nem egyszer kempingbiciklin tolta haza a dorozsmai vásáron vett varrógépet. Most már nyugdíjasként is azt teszi, amit aktív korában, gyűjt, bütyköl, javít, szerel, rendezgeti múzeumának féltve őrzött kincseit. Feri bácsi nagy bánatára 15-20 éve meghalt a szakma, mint mondja, kiütötték a turkálók, a Távol-Keletről beözönlő árubőség, a 300-400 forintért kínált nadrágok, zakók. A rövidáruboltban ennyibe kerül egy spulni cérna, ki vesződne akkor még a varrással is? Nagyon sok szakma, sajnos, ide jutott. Ördög úr önzetlenül bemutatja gyűjteményét mindenkinek, akit az érdekel, óvodáscsoportok, iskolások is meglátogatták már.

A szakma meghalt, de Feri bácsi még él

„Vida Jani bácsi Szeged egyik leghíresebb férfiszabó kisiparosa volt. 91 éves korában eljött hozzám, s itt a pincében könnyeztük meg a szakmát. 1994-ben volt a temetése, előtte egy-két évvel sikerült felvennem vele a kapcsolatot, noha korábban is tudtunk egymásról, csak elfoglaltságunk miatt nem találkoztunk. Nagyon tetszett neki a gyűjteményem, sok mindent kaptam tőle is” – meséli meghatódva Ördög úr. Név szerint minden szegedi szakmabelit ismert, és mindegyiktől őriz is valamilyen relikviát. A „Gépteremben” a régi, lábbal hajtós varrógépeket, szenes vasalókat, ollókat csodáljuk meg. A legidősebb kincs 150 éves, és természetesen mindegyiknek megvan a maga története, amit Feri bácsi az érdeklődőknek szívesen el is mesél. „Mintegy 100 varrógép fordult meg a kezemben, néhányat ki kellett selejtezni, mert nagyon rossz állapotban voltak. Előfordult, hogy 3 gép alkatrészeiből állítottam össze a negyediket. Egy-egy ilyen muzeális darab akár 4-5 szabót is kihasznált, a mostani műanyag fröccsöntött gépeket hónapok után vihetjük vissza a boltba, mert meghibásodott rajtuk valami” – magyarázza Szeged utolsó úri szabója. Az ollók közül egy közel 200 éves példányra, a világmárkás Wilkinsonra a legbüszkébb. Egy közeli ismerőstől kapta, aki cserébe egy fillért sem fogadott el érte. „Olyat hozok neked, amitől tátva marad a szád” – mondta, s igaza lett, majd elmesélte az olló történetét, hogyan került a családjukhoz. A mintegy 200 darabot számláló „klasszikus” gyűszűgyűjtemény után a mester jó 20 éve „ráharapott” a különböző díszítésű porcelán díszgyűszűkre. A magyar hollóházi, zsolnai és herendi mellett megtalálhatók itt a világ minden tájáról származó gyűszűk, mintegy 600 darab. Feri bácsi külföldre utazó barátját, ismerősét arra kérte, ha marad a zsebükben egy kis aprópénz, akkor azon vegyenek neki porcelán díszgyűszűt. Van olyan év, hogy 50-60 darab is összejön, az idén már túlszárnyalta a 70-et. Minden névnapra, születésnapra Ferenc a családtól is ezt kér és kap is. Mintegy gyönyörű festményt vagy szobrot, úgy mutatja féltve őrzött gyűszűgyűjteményét.

Az utolsó kívánság

Előkerülnek a különböző formájú, kézzel faragott vállfák, amelyek ugyanolyan becsben vannak, mint a múzeum legértékesebb darabjai. Ebből is látszik, a mesternek minden egyes tárgy egyformán a szívéhez nőtt. Mivel soha semmit nem dobott ki, így a gyűjteményben régi rádiók, fényképezőgépek ugyanúgy megtalálhatók, „nem hiába neveztek el güzünek” – mondja. Nem haragszik érte, sőt, minden ismerősét, barátját arra kéri, mielőtt bármit is kidobnának, előbb neki mutassák meg. Itt vannak a világon egyedülálló, speciális réz vasalók, amelyeket a szegedi Fagler család 1846-ban alapított cége gyártott egészen a második világháborúig. A Polgár utcában volt a műhelyük. Ipartörténeti kuriózum a magyar gyártmányú, az 1900-as évek elején készült Adria csónakos varrógép, valamint a Csepel, amelyről kevesen tudták, hogy a kerékpárok és teherautók mellett varrógépeket is előállított. Sőt, nagyon jó varrógépeket. Amikor a gyűjtemény sorsa felől érdeklődünk, Ferenc hirtelen elkomorodik. „Szegeden születtem, ez a gyűjtemény zömében a szegedi kisiparosok, szabók által használt szerszámokból állt össze. A családban vannak unokák, néha lejönnek, szétnéznek, de már menekülnek is. Valószínűleg az lesz, hogy a gyűjteményt eladják, vagy egy régiségkereskedő egybe megveszi. Megmondom őszintén, még nem foglalkoztam ezzel, mert még évtizedekig szeretnék gyűjteni. A gyűjtemény egy kisebbik, elenyésző része a múzeumba és a Fekete házba került, a többi sorsával egyelőre nemtörődöm. Egy-két kívánságom van már csak az életemben, nem sok: az egészségen kívül az, hogy csináljanak az itt található gyűjteményből egy kis látványmúzeumot, ahol én nagyon szívesen elvarrogatnék, méretet vennék, elbeszélgetnénk az emberekkel a szakma szépségeiről, ipartörténeti érdekességekről. Kár lenne, ha ez a hagyaték szétszóródna, külföldre kerülne” – vallja Ferenc.