A rendszerváltás előtt tiltottnak számított, azóta vitatéma a doni katasztrófa. Hetven évvel ezelőtt, 1943. január 12-én kezdték meg az áttörést a szovjetek a gyengén felszerelt és elnyújtott vonalon védekező magyar 2. hadsereg ellen, ami történelmünk egyik leggyászosabb katonai vereségéhez vezetett. Közel háromezer szegedi soha nem tért vissza a folyó partjáról.
Két-három generáció is felnőtt már a második világháború vérzivataros időszaka, a Don-kanyarban történt katasztrófa óta, és lassan az utolsó túlélőktől is búcsút veszünk, mégsem sikerült még lezárnunk a történelem e sötét korszakát. Hetven éve, 1943. január 12-én kezdődött meg a történelemkönyvekbe doni katasztrófaként bevonult csata, melyben a 2. magyar hadsereg megsemmisítő vereséget szenvedett: több mint ötvenezer ember lelte halálát az ütközetben, a hadifogságban esett honvédekkel együtt 126 ezer fős veszteséget számolt el
Horthy Miklós
kormányzó '43 tavaszán.
"Ahogy a legtöbb huszadik századi tragédiának, úgy a doni katasztrófának is mai napig érezhető lenyomata van a társadalomban.
Kádár
és
Rákosi
idejében ezek az elesettek nem hősök, hanem a náci állam szövetségesei voltak, akik a baráti Szovjetunió ellen emeltek fegyvert. Több százezer család nem tudta kisírni magát, meggyászolni és méltó módon megemlékezni az ottmaradt apákról, fiúkról" - magyarázta portálunknak a témát kutató
Bánhidy Vajk
történész. A II. világháborúban Csongrád megye embervesztesége megközelítette a 20 ezer főt, ennek közel fele a doni áttörés során vesztette életét. Szeged 4728 fős teljes emberveszteségéből közel 3 ezer fő halt hősi halált a folyó partján.
Minél távolabb kerülünk egy korszaktól, annál nehezebb az információk, források felkutatása, hiszen egyre kevesebb ember él, aki elmesélhetné. A Don partján történtek feldolgozása és az áldozatok rehabilitálása már a rendszerváltás előtt is megkezdődött,
Nemeskürty István
Requiem egy hadseregért című műve, vagy
Sára Sándor
Pergőtűz című dokumentumfilmje a nyolcvanas évek elején új nézőpontból közelítette meg a világháború magyar tragédiáját. A történész szerint a mai napig kerülnek elő a csata helyszínéről is dögcédulák, tárgyi emlékek, valamint a háborúban részt vevő országok együttműködésének köszönhetően napjainkra már tényszerű, valós képet kaphatunk a második hadseregről.
Ugyan a világháborús lehetőségeinkről, és a történészek által tudománytalannak tartott "mi lett volna, ha" kérdéskörről parázsviták folynak a mai napig, a szakértők nagy része egyetért abban, hogy a tengelyhatalmak szorításában kevés mozgásterünk maradt önálló, józan cselekvésre. Bár a magyar hadvezetés egyértelműen német-orientált volt, a politikai elitet megosztották a harmincas évek eseményei. "Bár Horthy Miklós személye és egyes cselekedetei vitathatóak, nem lehet egyszerűen az ő felelősségére vonni a háborúba lépést. Az első világháborút követően harmadára csonkított ország területeket kapott vissza a bécsi döntéseket követően, történelmi magyar városokra került ki ismét a lobogónk.
Hitler
szlovák és román szövetségeseinek kárára csatolt vissza Magyarországhoz hatalmas területeket, tudni lehetett, hogy ezért nagy árat kell majd fizetnünk. Mindezek ellenére is csak a világháború kitörése után másfél évvel üzentünk hadat a Szovjetuniónak" - foglalta össze a történész. Nemcsak a Vörös Hadsereg, de '42 után a Wehrmacht megszállásától is ugyanúgy tartó magyar vezetés - bár óvatosan nyitott a szövetségesek felé - a két nagyhatalom közé szorulva gyakorlatilag választási lehetőség nélkül maradt.
"Hitler kezdeti sikerein felbuzdulva sokan láttak lehetőséget Németország oldalán, hiszen a Führer pár hónap alatt elérte azt, amit
II. Vilmos császár
négy véres év alatt sem. A Szovjetunió megszállására irányuló Barbarossa hadművelet megtorpanása után azonban egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a német hadserege nem fog tudni felülkerekedni a szinte végtelen forrásokkal bíró, diktatórikus országon. Ennek tudatában a frontra vezényelt magyar katonák vezetői sem dicsőséges csatába indultak, hanem hogy eleget tegyenek kötelezettségeiknek Németország szövetségeseként" - magyarázta Bánhidy Vajk. A 2. hadsereg katonáinak egy irreálisan hosszú, 200 kilométeres vonalat kellett védeniük a hazai hadianyag legjavával felvértezve - amely nemzetközi szinten elavultnak számított. Rendkívüli, mínusz negyven fokos hidegben harcoltak ismeretlen helyen, idegen földön egy szinte kimeríthetetlen utánpótlással bíró ellenféllel szemben. Ezek a körülmények egy megfelelő felszereltségű hadsereget is lehetetlen kihívás elé állítottak volna. A hadsereg maradványait április végén hazaszállították, a hadsereg-parancsnokság működését 1943. április 30-án beszüntette.
Jány
vezérezredes a vereséget követően gyávának nevezte katonáit, és drasztikus megtorló lépéseket helyezett kilátásba a visszavonuló katonáknak. Hadparancsa osztatlan felháborodást keltett a magyarok körében, melyet végül visszavontak. Az 1943. április 4-én kelt hadseregparancs utolsó sorai szerint "A 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak".
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.