Otthonos otthon született: szakmai siker az ÁGOTA®-nál igazi összefogással

Megszüntették a korábban Újszegeden, a Bal fasoron működő befogadóotthont, hogy Ópusztaszeren kulturált környezetben, új szakmai programmal fogadhassák a nehéz sorsú gyermekeket.

A Szeged-Csanádi Egyházmegye által fenntartott Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató mint működtető és a vele szimbiotikusan együttműködő ÁGOTA® Alapítvány szakmai implementációért felelős stábja, közös szakmai sikert értek el április elsejére, ugyanis a napjainkig Újszegeden működő Bal fasori befogadóotthont megszüntették, és helyette Ópusztaszeren, merőben új szakmai programmal, megemelt szakmai létszámmal és egy úgynevezett krízisterápiás profillal működő befogadóotthont nyitottak meg. Itt ideiglenes elhelyezésbe került gyermekek élnek, akik a későbbi elhelyezési formára tett szakmai javaslataik alapján tovább juthatnak majd azokra a gondozási helyekre, ahol már állandóság és teljes biztonság várhat rájuk. Az újszegedi Bal fasori befogadóotthon csaknem fél évszázadig működött, és már hosszú évek óta számos kísérlet volt megszüntetésére, de rendszerint sikertelenül. Az egyházmegye, a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató, az ÁGOTA® Alapítvány és a Csongrád Megyei Intézményfenntartó Központ ezt a több mint ötvenéves, számos szempontból elavult és nehéz múltú intézményt szüntette meg. „Nagyon nagy emberi és szakmai küzdelem volt, és már régen meg kellett volna történnie!” – fogalmaz

Kothencz János

, a Szeged-Csanádi Egyházmegye gyermek- és ifjúságvédelmi főigazgatója, az ÁGOTA® országos szervezetének vezetője. Vele beszélgettünk a sikerről.

– Miért volt ez ennyire komoly szakmai küzdelem?

– Talán mert hosszú évtizedek óta senki nem akart igazán megoldást. Szomorú, hogy napjainkban az 1997. évi, a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló törvényünk megszületése óta mind a mai napig váratott magára ez az ügy. Az intézményrendszer, benne a befogadóotthon fenntartásba vételét követően azonnal láttuk, hogy sem a korábbi szakmai program, illetve az ezen alapuló szakmai szemléletmód, továbbá a körülmények sem alkalmasak arra, hogy az ideiglenes elhelyezésben nyújtott ellátás valóban produktív legyen az itt élő gyermekek reális igényei szempontjából. Ezek a gyermekek, akik itt ideális esetben csak egy hónapig tartózkodnak (gyakran tovább), rendkívül komoly traumatikus élményekkel terhelten, krízisállapotban vannak. Pontosan ezért nem lehet szó pusztán ellátásról, mint ahogy az is édes kevés, hogy van-e házirendjük, és hogy képesek-e azt betartani. A szakmai megfelelés ezen a ponton a valós szükségletekre kell, hogy választ adjon. Amikor azt mondom, hogy a körülmények elégtelenek, akkor olyan konkrét esetekre célzok, mint hogy például egy erőszakot szenvedett fiatalt nem lehet pusztán a családból való kiemelését követően szimplán a házirendről tájékoztatni, valamint elhelyezni egy olyan szobában, ahol rajta kívül még több más sérült gyermek él, és mindezen körülmények közt olyan atmoszférában tartani őket, ahol a mellettük lévő szobában már hatósági iratanyagok vannak. Tisztában vagyok azzal is, hogy fenntartói elődünk, a Csongrád Megyei Önkormányzat többször nekirugaszkodott már a helyzet rendezésének. Sajnos ez soha nem realizálódhatott. A megyei szociális és gyámhivatal ugyancsak több alkalommal észlelte és ellenőrzései során jelezte is, hogy ez a szakmai konstrukció újragondolásra szorul. Szívet tépő volt megtapasztalni, hogy a túlzsúfolt és ellehetetlenült körülmények közepette a kollégák is gyakori tehetetlenségükkel küzdöttek. E kivételesen embert próbáló feladatvállalásban messze gyorsabban és mélyebben tapasztalták meg a kiégést, a mentális fáradságot az amúgy kiváló szakemberek. – Miért nem kértek segítséget, ha ilyen mély volt a probléma?– Természetesen kértünk segítséget. Csak az elmúlt egy év során én magam személyesen is csaknem nyolcszor kértem, sőt olykor követeltem, hogy változtathassunk a körülményeken. A társintézmények egyéb nehézségeik folytán nem tudtak támaszt nyújtani. A legutóbbi időszakban a megyei önkormányzat valóban igyekezett minden tőle telhetőt elkövetni azért, hogy a változás megkezdődhessen. Sajnos az egyébként velünk együtt érző megyei munkatársak próbálkozásai is megfeneklettek. Külön köszönettel tartozom Magyar Anna elnök asszonynak, aki lehetőségeihez mérten szintén jó indulattal próbált segíteni. Ezzel együtt elkeserítő helyzeteket is megéltünk, amikor a különböző szakmai közreműködők figyelmét próbáltunk az intézmény áldatlan állapotaira vonni. Sajnos olyan szakmainak beállított érvekkel és mondatokkal is találkozhattunk ahol a problémákra adott reakció így hangzott „Jó helyen vannak ezek itt, meg ha eddig kibírták, minek most kapkodni. Várjunk még.” Úgy érzem, amikor ilyen mondatokat hallok, talán nekem is végig kell gondolnom, vajon jó helyre címzem-e gyermekek érdekében megfogalmazott kérdéseimet. Még egyszer hangsúlyozom, minden köszönetem a Csongrád Megyei Önkormányzat elnökének és kiváló munkatársainak, hiszen velünk együtt próbáltak maguk is küzdeni a helyzet megoldásáért. – Végül is mi hozott megoldást az ügyben?– Mindenekelőtt az elmúlt egy év során idekerült jelentős mértékben új kollegáim odaadása, hite és áldozatvállalása. A régi és új kollegák felismerték, hogy a körülményektől függetlenül újra kell gondolnunk közösen a krízisbe jutott gyermekekkel való foglakozás alapjait és módját. Konzultálva számos más szakmai partnerrel megalkottunk egy olyan szakmai programot, melynek alapján az ideiglenes elhelyezés időszaka alatt terápiás jellegű megfontolások kapnak hangsúlyt. A terápiás jellegű megközelítés mellett fontos az elterelés is. Ezalatt azt értjük, hogy a számtalan traumatikus nehézséggel újonnan ide került gyermek egy olyan célzott élményprogram-rendszerben vehessen részt, amely segíti őt a feloldódásban, a gondok, nehézségek vagy adott esetben a szorongás leküzdésében. Itt a lovas terápiától egészen a kirándulásokig a sportvetélkedőktől a kézműves-foglalkozásokig minden olyan szabadidős foglalkozási forma szóba kerülhet, ahol felszabadultabbá válhatnak gyermekeink. Ugyancsak köszönettel tartozunk Fakan Máriának, a befogadóotthon régi vezetőjének, akinek kétségbevonhatatlan érdeme volt a mentorrendszer bevezetése. Szintén köszönet illeti Gál Imre urat, aki ma már az intézményünk szabadidőprogram szervezőjeként számtalan lovas terápiát szervezett a befogadó otthon lakóinak. Fontos megemlítenem név szerint azokat, akiknek valóban az igazi erőfeszítésén múlott az, hogy mára előrébb juthattunk. A gyermekek nevében is köszönjük Baranyi Róbertnek, Szilágyi Csabának, Fehér Mihály Dávidnak, Juhászné Lahó Zsuzsának, Sári Gábornak, Balogh Györgynek, Rácz Bélának, Szekeres Istvánnak, Szügyi Jánosnak, Balogh Zsoltnak és végül, de nem utolsósorban Tápai Péter igazgató úrnak, a Csongrád Megyei Intézményfenntartó Központ vezetőjének. Tápai Péter igazgató úrral kapcsolatban szeretném megosztani a kedves olvasókkal a következő élményünket: amikor igazgató úr meghívásomnak eleget téve végignézte a befogadóotthont, és megtapasztalta annak körülményeit, nem az volt az első dolga, hogy szavalatokat zengjen a gyermekeknek, és nem is cukorkát kezdett osztogatni, mint azt láthatjuk nagyon sokszor a médiában más közéleti szereplők részéről. Ehelyett lejött a gyermekek közé az ebédlőbe, és felszolgálta nekik az ételt. Úgy gondolom, ez is az emberi hozzáállás egy olyan módja, amit teljesen felesleges szakmailag definiálni, ezt ugyanis szimplán csak emberségnek és együttérzésnek nevezik. Pontosan ez az együttérzés vezethetett el odáig, hogy a látogatást követően szinte azonnal, a Szeged-Csanádi Egyházmegye mint fenntartó és a Csongrád Megyei Intézményfenntartó Központ közt módosítottuk a korábbiakban köttetett feladat ellátási megállapodást, és ennek értelmében a befogadóotthont átköltöztethettük Ópusztaszerre, ahol gyönyörű környezetben, színvonalas ellátást garantálni képes új szakmai programmal, professzionális szakmai stábbal, valóban krízist tudunk kezelni. Ötven év után a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató – csaknem egy éves küzdelmet követően – megszüntethette a régi, elavult körülményeket. Köszönjük mindeni jó szándékát, aki ezért az ügyért tenni tudott. A legfőbb köszönet Kiss-Rigó László püspök urat illeti, aki szintén sokat küzdött azért, hogy ez az otthon tényleg a befogadás otthona lehessen. Méltán igaz hát az Evangélium sora Jézustól: „Aki csak egyet befogad e gyermekek közül, az engem fogad be”. Csaknem fél évszázad után, már ideje ezt itt is, a szakellátási rendszerekben is újra tudatosítani magunkban.