Szegeden beszélt Nikowitz Oszkár a szerb-magyar megbékélésről

Szerbia az Európai Unió kapujában: Szerbia külpolitikája, a magyar-szerb kapcsolatok címmel tartott előadást az SZTE Európa-tanulmányok Központ által működtetett Europe Direct Szeged információs iroda rendezvényén Nikowitz Oszkár, Magyarország rendkívüli és meghatalmazott belgrádi nagykövete.

Szó volt déli szomszédunk március elsején elnyert EU-s tagjelölt státusáról, az április 29-én vagy május 6-án esedékes választásokról, ahol a jelenlegi pártkoalíciónak jó esélye van a hatalom megtartására, annak ellenére, hogy a felmérések szerint jelenleg a

Seselj

vajda egykori radikálisaiból kivált Szerb Haladó Párt 5-10 százalékkal vezet. A nagykövet úr szerint a nagykoalíció a demokraták és a haladók között nehezen képzelhető el, ennek senki nem jósol nagy jövőt, ezért inkább a jelenleg is kormányzó pártok szövetsége valószínűsíthető, amelyben kiemelkedő szerep juthat a kis pártoknak, illetve a magyar pártoknak.

Az uniós tagság egyik kerékkötője Koszovó

Az EU hosszú ideig húzta a tárgyalások megkezdését Szerbiával, aminek leginkább Koszovó volt az oka, hiszen szomszédunk alkotmányában az egykori déli tartomány még mindig Szerbia részeként szerepel, s a szerbeknek egyhamar nem is áll szándékukban elismerni a 4 éve egyoldalú döntéssel függetlenedett államalakulatot. Koszovót jelenleg 5 EU-s tagállam nem ismerte el és az ENSZ tagországainak fele. A törékeny békére az egyik fél számára sem túlságosan szívelt nemzetközi békefenntartók felügyelnek, miközben az Észak-Koszovóban mintegy 96 százalékban szerbek által lakott területen párhuzamos közigazgatási és politikai rendszer alakult ki, melyet nem kis erőfeszítések árán Belgrádból pénzelnek. Koszovó nemzetközi perspektívája jelenleg nem túl fényes, a két ország tulajdonképpen egymás foglya, s amíg mindkét fél számára elfogadható módon nem tisztázódnak az egymás közötti viszonyok, gyors megoldás sem várható. Szerbia tagjelölti státusának elnyerése előtt nagy meglepetést váltott ki a románok által az utolsó pillanatban váratlanul előhúzott vlach kérdés, amely szinte megvétózta a csatlakozási folyamatot.

Nikowitz

úr hosszasan ecsetelte e román népcsoport eredetét, majd Románia hirtelen pálfordulását, az ottani politikai viszonyok megváltoztatását, hiszen az esetet megelőzően Szerbia legjobb és leghűségesebb szomszédjának, Szerbia ügyvédjének a szerepében tetszelgett. A többnyire Kelet-Szerbiában élő vlachok, akik teljesen asszimilálódtak és nem is tartják magukat románnak, szembeszegültek a Vajdaságban élő román kisebbséggel, így még nagyobb lett a zűrzavar.

Mire jogosít fel a győztes múlt?

A nagykövet úr ismertette a határidők szorítása miatt Szerbiában gyorsan végrehajtott EU-s jogharmonizációt, amelynek eredményeként született meg a sokat bírált restitúciós (vagyon-visszaszármaztatási) törvény. Ez a jogszabály a másodi világháborút követően a sváb, a horvát és a magyar lakosságtól elkobzott anyagi javak visszaszármaztatásáról rendelkezett, az ugyancsak ekkor elfogadott rehabilitációs törvényt pedig a megszálló hatalommal való együttműködést szankcionálta. Szerbia évszázados harcos múltra tekint vissza, a második világháborúban a fasizmus ellen vívott háborúja pedig egyfajta legitimációt jelentett hosszú időn keresztül az ország számára. A dicső és megkérdőjelezhetetlen, fedhetetlen partizán múlt Jugoszlávia szétesésével találkozott a nacionalista, királypárti csetnik mozgalommal, amelyről évtizedekig kizárólag úgy lehetett beszélni, mint az ország ellenségéről és árulójáról. Egyre többen és egyre hangosabban kezdték emlegetni a kommunisták bűneit, a legújabb kutatások már kiderítették, mintegy 120-130 ezer szerb polgár esett áldozatul a partizán egységek önkényes törvénytelenségeinek. Összeomlott a fasizmusellenesség mítosza, mint az ország legitimációjának megkérdőjelezhetetlen oszlopa. A rehabilitációs törvény rendelkezései szerint nem jogosult a vagyon-visszaszármaztatásra az a polgár, aki együttműködött a megszálló hatalommal. A magyar pártok, főleg a VMSZ váltig hangoztatta, különbséget kell tenni a háborús bűnöket elkövetett személyek és a kényszerrel besorolt, ártatlan kiskatonák, civilek között. Ebben az időben éppen a magyar párt állt ki a leghangosabban Vajdaság pénzügyi önállósága és nagyobb fokú függetlensége mellett, így a viszony is megromlott közte meg az uralkodó demokraták között. A szerb sajtó is rossz néven vette a magyaroktól kemény kiállásukat, amit csak tetőzött az augusztusban zajló Képíró- per. Mint tudjuk, bizonyítékok hiányában felmentő ítélet született az újvidéki razziában is részt vett vádlott ügyében, ami újból csak olaj volt a tűzre. Olyan vádak is elhangzottak, hogy Magyarország nem néz szembe múltjával, lapít, s hirtelen az is feledésbe merült, hogy éveken keresztül mi voltunk a legeltökéltebb támogatói Szerbia uniós tagjelölt-státusának az elnyeréséhez. A szerb politikai mentalitás még mindig olyan, hogy nem tud szabadulni az őt egykoron talán megilletett regionális középhatalom bűvköréből, a győztes tudat és a hamis mítoszok még mindig kísértik. Ebből adódik, hogy csupán nagyokkal hajlandó tárgyalni, a volt szocialista blokk kis országait nem tekinti partnernek. Amikor Magyarország a restitúciós törvény kapcsán vétóval fenyegetőzött, Szerbiában értetlenül álltak a jelenség előtt, hogyan jön egy háborút veszített kis ország ahhoz, ultimátumot szabjon.

Még az idén megtörténik a szerb bocsánatkérés?

Aki a vesztes oldalon állt, annak nem lehet igaza még utólag sem. Először fordult elő, hogy Magyarország karakánul kiállt igazáért, s a legitimációját kereső Szerbiában ez nyilván nem kis megdöbbenést váltott ki. A vereségtől való félelem nyomta rá bélyegét a szerb politikára, Magyarország számára viszont tanulságul szolgálhat, hogy igenis van létjogosultsága a határozott és elvszerű fellépésnek, a felmerülő konfliktusok őszinte tisztázásának, az érdekérvényesítésnek, hogy nem vagyunk hajlandók eltűrni a kollektív bűnösség stigmáját, ugyanakkor azt is be kell látnunk: mindkét ország elemi érdeke az együttműködés, Szerbia számára Magyarország a legfontosabb ország - és fordítva. A restitúciós törvény kapcsán kiderült, a szerb közvélemény tulajdonképpen semmit sem tud az 1944-45-ös magyarellenes megtorlásokról, váratlanul érte őket az a felismerés, hogy a győztesek is követhetnek el főbenjáró bűnöket. Nehéz volt megértetni velük, hogy ezért semmiképpen sem a nép okolható. Nem szabad figyelmen kívül hagyni ezt a mentalitást, ugyanakkor arról sem mondhatunk le, hogy megismertessük az ottani közvéleménnyel a ’44-45-ös vérengzések eseményeit. A hallgatóság kérdéseire válaszolva a nagykövet úr kifejtette, szolgálata alatt tulajdonképpen a két nép közötti megbékélés előmozdításának ügyét tartja legfontosabb feladatának. Nikowitz Oszkár lehetségesnek tartja, hogy ha nem jön közbe valamilyen rendkívüli esemény, ez év november 2-áig megtörténjen a szerb politikai elit részéről a bocsánatkérés a vajdasági magyarok ellen ’44-45-ben elkövetett bűnökért. Mint fogalmazott, intenzíven dolgozik rajta, folyik a párbeszéd még a legmegátalkodottabb szerb nacionalista csoportokkal is. Ha mégsem sikerülne, azt személyes kudarcának tekintené.