133 évvel ezelőtt öntötte el a Tisza Szegedet + FOTÓK
2012. március 12., hétfő
„Jön az árviz! jön az árviz! hangzék…”
1879. március 12. örökre beleivódott Szeged történelmébe. A hajnali kettőkor bekövetkezett petresi gátszakadást követően a városra zúduló ár nyomait ma is végigkísérhetjük az utcák átalakulásán, a körutakon és a sugárutakon. Amit a víz elmosott, azt az emberi akarat és lelemény újjá tette…
Széchenyi István
még a reformkor idején indította meg a Tisza szabályozásának munkálatait. Nagyszerű tervének kivitelezését az önkényuralom idején folytatták. Az 1860-as évek végére a főbb munkálatokat be is fejezték, a folyót gátak közé szorították. A teljesítmény és annak eredménye óriási volt. A 132 ezer holdas vásárhelyi határból például 76 ezer hold addig vizes, mocsaras és lápos vidék vált mezőgazdasági művelésre alkalmassá. A tájék növény- és állatvilágát átalakító, valamint az emberi életformát befolyásoló változások felett érzett öröm azonban nem volt teljes, ugyanis addig soha nem látott aszályos és nagy árvizekkel érkező évek váltották egymást, mert a gátak közé szorított víz egyrészt nem tudta öntözni a környező vidéket, másrészt az áradások idején a gátak átszakításával fenyegetett. Egy az átlagosnál nagyobb vizet hozó évben, 1879-ben következett be a város elöntése.
A Tisza elönti a várost
A csapadékos tél és a korai olvadás következtében hosszan tartó magas vízállás alakult ki a Tiszán. Nehezítette a helyzetet, hogy a víz lefolyását a Duna egyidejű áradása akadályozta. Március 5-én este hét órakor a Dóc határában lévő Petresnél törte át a nagytömegű víz a gátat egy korábbi átvágás kellően nem tömörített helyén, ahol korábban a belvizet vezették vissza. A bezúduló víz a nyílást rohamosan szélesítette, és megkezdte azon öblözet elárasztását, amelyben Szeged fekszik. Az útjában álló régi gátakat, kereszttöltéseket és végül az Alföldi Vasút töltését átszakítva – helyét emlékoszlop jelzi a körgáton – március 12-én éjjel kettő órakor észak felől tört a városra, miután a feltámadt vihar által felkorbácsolt hullámok a töltést száz méter hosszan átszakították. A Makkoserdőnél betört ár előbb Rókust, majd kevéssel később Felsővárost, végül a budapesti országúton átcsapva az Alsóvárost és a Belvárost öntötte el. Az ár elleni védekezés korábban megindult, belőle a helyieken kívül a szomszédos települések lakói is kivették részüket. Sokat segítettek a Temesvárott állomásozó Pulcz Lajos altábornagy – ma utcanév és dombormű őrzi emlékét – által irányított katonai erők, akik többek között a több tízezer ember számára menekülési utat jelentő hajóhidat építették meg a Tiszán.
Életek és épületek
A lakosság a víz betörése előtt megkezdte a város elhagyását, ám sokan házaikban maradtak, akik mentését meg kellett szervezni. A városban rekedtek a téglaházak emeletein, a vár és a Belváros magasabb pontjain, a Nagyállomás és a Tisza töltésén húzták meg magukat a katonaság által felállított sátrakban és barakkokban. Az árvíz 165 emberéletet követelt. A menekülés ütemére jellemző adat, hogy néhány nappal később, március 18-án a 70 ezer főt számláló lakosságból mindössze 12-15 ezer főre becsülték a helyben maradottakat. A város épületeiből, amelyek számát Lechner Lajos 5723-ra, Reizner János 5995-re tette, még tíz százalék sem maradt meg a gyors számbavétel szerint, sőt Lechner Lajos csak 265 fennmaradt házról számol be, amely kevesebb mint a korábbi állomány öt százaléka. A megmaradt épületek elsősorban a XIX. században a partosabb helyekre emelt téglaépületek közül kerültek ki, továbbá megmaradt szinte sértetlenül a vár, amelyet azonban 1880–81-ben lebontottak, miután I. Ferenc József király tégla anyagát a városnak juttatta. A középkor óta álló, többször átépített erődítmény, amely több mint félezer éven át uralkodott a városképen – bontásának szükségességéről máig vitákat kavarva – ezzel örökre eltűnt a város életéből.
Az újjáépítés
Amilyen lassan szivárgott vissza a lakosság korábbi életének kényszerből elhagyott színhelyére, és amilyen lassan húzódott vissza a víz elhagyott medrébe, a korabeli gazdasági fellendülésnek köszönhetően állami segítséggel olyan gyorsan megindult a város újjáépítése. E nagyívű munka eredményeképpen urbanisztikai és építészeti szempontból a korabeli Magyarország egyik legmodernebb városa született meg, amely a trianoni Magyarországon a nyugatról érkező idegen számára tágas belvárosával, körútjaival és sugárútjaival Budapest mellett egyedül ad valódi városi hangulatot és benyomást. Az újjáépítés, amelynek jogszabályi keretét gyorsan, még 1879 májusában meghozta az országgyűlés a kisajátításról és a királyi biztos kinevezéséről szóló törvénnyel, a város törökkor utáni történetében a harmadik fényes városépítési korszakot nyitotta meg a XVIII. század eleji katonai célú majd a XIX. század első felében bekövetkezett helyi polgári indíttatású, a klasszicizmus jegyében folyt építkezések után. A királyi biztos Tisza Lajos (1833–1897) – emlékét a kiskörút neve őrzi – volt közmunka- és közlekedésügyi miniszter lett, aki a mellette létrehozott Műszaki Osztály vezetőjévé Lechner Lajost (1833–1897) – emlékét a róla elnevezett tér őrzi –, a nagy urbanisztikai gyakorlattal rendelkező budapesti mérnököt nevezte ki. Az ő személyisége meghatározó volt a város új arculatának kialakításában.
Gátakkal övezett új város
Miután a város területét azideig már többször sújtotta árvíz, a legszükségesebbnek tekintették a várost az ár- és belvizek támadásától megóvó gátak, valamint a város területének az 1879. évi árvíz szintjénél magasabbra emelését. Ez utóbbit nevezték a kortársak „eszményi szintnek”, amely kifejezés máig él a szegedi köztudatban. Első lépésként a Felső Tisza-parttól az Alsó Tisza-partig terjedő mintegy tizenkét kilométer hosszúságú, a várost félkör alakban kerítő töltést építették meg, amelynek koronája átlagosan tíz méterre emelkedett a tiszai vízmérce 0 pontja fölé. Miután a város pusztulása felrázta a közvéleményt és ennek nyomán a kormányzatot, az addiginál erőteljesebben indultak meg az árvízvédelmi munkálatok a Tisza völgyében. Szegedi mintára például körtöltéssel vettek körül számos alföldi várost, például Hódmezővásárhelyt, Békéscsabát és Gyulát.
A feltöltött város
Az új városalaprajzot a korábbi várostérképre vetítve készítették el, és a töltés építésével egy időben kezdték el a körutak kijelölt helyének a feltöltését. A város területének körtöltésen belülre esett részét átlagosan két méterrel magasították, ám nem egyforma mértékben. A kiskörúton belül 4-6 méter a feltöltés mértéke, a két körút között 3-4 méter, míg a nagykörúton kívüli területek fele nem kapott feltöltést, a többi helyen is csak ritkán éri el az a két métert. Ha forgalom mentes időben a Belvárosi hídfő tájékáról a Híd utcán a Mars térig eltekintünk, nagyszerűen elénk tárul a térszint csökkenése. A magánosoknak szintén nem jutott elég pénze telkük feltöltésére, ezért láthatunk városunkban az utcákról betekintve máig oly sok mélyen fekvő udvart. A feltöltés munkálatait – megjegyzésre méltó a neve – a norvég származású budapesti vállalkozó, Gregersen Guilbrand vállalta és 180 nap alatt végezte el. A kiáztatott, elhasznált szegedi talajra az egészséges földet részint Szőreg határából, részint Szentmihályról, valamint a város más határrészeiről vasúton és vízi járművön szállították. Az óriási vállalkozás talán a hollandiai polderek kialakításához hasonlítható. Azóta a szegediek bácskai és bánáti földön járnak-kelnek. Kevés olyan város van főképp Európa keleti felében, amely ekkora talajszint emelést kapott, hogy lakói biztonságosan új élethez kezdjenek.
Sugárutak és körutak
Az árvíz rombolása, az utána következő bontások, a feltöltés után földbe „süppedt” házak helyett újak építése eltüntette a régi Szegedet. E folyamatot később a Dóm téri építkezések fejezték be, aminek eredményeképpen városunk szinte elvesztette építészeti múltját, e tekintetben nem hasonlít az európai városokhoz, amelyek máig magukon azaz épületeiken viselik a történelmi korok építészeti stílusát és divatjait. Valamennyire kárpótlást nyújt ezért a Belvárosnak az eklektika és a szecesszió jegyében fogant egységes városképe. A város régi szerkezete, a minden irányból a révhez és a körülötte lévő területre érkező utak, utcák (Boldogasszony, Péterváradi, Budai, Csongrádi és Algyői) girbe-görbe nyomvonalát kellett kiegyenesíteni. Mindezt figyelembe véve alakították ki a négy városon belüli forgalmat bonyolító kisebb és a négy távolsági forgalmat bonyolító nagyobb sugárutat. Az előbbi csoportba a Boldogasszony sugárút, a Szentháromság utca, a Kálvária utca és a Szilléri sugárút tartozik, az utóbbiba a Szabadkai (ma Petőfi Sándor) sugárút, a Budai (később Kossuth Lajos) sugárút valamint a Csongrádi és Vásárhelyi (ma József Attila) sugárutak. A sugárutak a körutakat átszelve érkeztek a központba. A két körút között meghagyták a korábban kialakult négyzetes utcahálózatot, a vár helyén, Alsó- és Felsővároson hasonlóképpen teljesen új négyzetes utcahálózatot alakítottak ki. A Nagykörút egyes szakaszainak elnevezése az adakozó városok neveit őrzi: Bécsi, Londoni, Párizsi, Berlini, Brüsszeli, Római körút.
A város tükörképe – Újszeged
A város modern, párizsi mintára kialakított két körutas, sugárutas szerkezetéhez igazodva tervezték Újszeged utcahálózatát. A belső körútnak tervezett Temesvári körút nyomvonalát a nagykörút ívének folytatásaként alakították ki a tervrajzon, majd a városi sugárutaknak megfelelően rajzolták meg a hídfő tájékáról kiinduló Csanádi és Szőregi utcák, a Népkertet átszelő Fő fasor, a Népkert sor, a körúton kívül a Fürj utcában folytatódó Aranka utca, és a Tárogató utcában folytatódó Bethlen (ma Szent-Györgyi) utca nyomvonalát. A Torontál teret pedig az egykori Rudolf, ma Roosevelt tér pandantjaként alakították ki. A legyezőszerűen szétágazó utcákat tizenkét keresztutcával szelték át házépítésre megfelelő tömböket kialakítva.
Bankok, paloták, viskók
A XIX. században kialakuló új európai városban a társadalom térbeli rendje a következőképpen rendeződött el: a Belvárosban foglaltak helyet az állami és helyi igazgatási, igazságszolgáltatási, egyházi és oktatási, valamint kulturális intézmények, majd a bankok és kereskedőházak épületei. Közöttük emelkedtek a városi társadalom felső rétegének palotái és bérházai. Rajtuk kívül a polgári lakosság, hivatalnokok, kereskedők és iparosok családi házai álltak bennük boltjaikkal és műhelyeikkel. A külvárosok viskóinak lakosságát a munkásság és a földművelők csoportjai tették ki. Szeged középkori tagolódása és annak a törökkor után bekövetkezett újra szerveződése szinte kínálta a fentebb leírt elrendeződést. A suburbium, a későbbi Palánk a kezdetektől fogva a gazdasági és kulturális élet központjaként szolgált. Itt lakott a városi vezető réteg, a gazdagabb családok és rokonságuk. Felsővároson a néhány gazdag család mellett főképp iparosok és halászok éltek, az Alsóvároson pedig földművesek. A később kialakuló városnegyedek, Móraváros és Rókus, mely utóbbit kezdetben (1731) Új városnak neveztek, a dolgozó rétegek lakóhelyeként szerveződött. A polgári társadalom erre a szerkezetre rátelepülve alakította ki térbeli rendjét. A Belváros lett a City, a közép- és kispolgári rétegek a két körút között laktak, a külvárosokban pedig a munkás és paraszt rétegek. E tagozódás a polgári korszakban végig fennállt.
Elővárosi telepek
A körtöltésen belül, a külvárosok birodalmában még óriási területek maradtak feltöltetlenül és beépítetlenül. Már a világháború előtt és főképpen után indult meg e vidék „megszállása”. A körtöltés két oldalán, sőt a beljebb fekvő helyeken is a külvárosokhoz tapadva szatelit települések, elővárosi telepek gyűrűje kezdett kialakulni, amelyek lakossága foglalkozását illetően megoszlott. Elsősorban önellátásra, zöldség- és gyümölcstermesztésre, valamint állattartásra rendezkedtek be. A telepek nagyságuk, rendezettségük és közművesítésük tekintetében igen különböztek egymástól. Számbavételüket Péter László segítségével a Szeged monográfia IV. kötetében Novák Ákos, a fejezet szerzője végezte el. Mellbevágóan sokat, 32 telep nevét gyűjtötte össze, amelyeken volt uradalmi cselédek, gyári munkások, vasutasok, kistisztviselők építkeztek. Voltak olyanok, mint például Fodor-telep, amely magas területen épült, és jól illeszkedett a városhoz. Az egykori Aigner-, ma Béke-telepet, amelyet vasutasok számára létesítettek, nehezen lehetett megközelíteni. Az egykori Új-Somogyi-, és Somogyi, jelenleg Új-Petőfi- és Petőfi-telepek pedig, amelyeket minden előrelátás nélkül a Szillér völgyébe helyeztek, már az 1940–41-es belvíz katasztrófa idején áldozatul estek a víz pusztításának. Fenyegetettségük a mai napig fennmaradt. A felsővárosiak mellett az alsóvárosi feketeföldeken létesült az ismertebbek közül a Kecskés-telep (Ságvári-telep) és a Gróf Klebelsberg-telep (Hattyas-telep) nevét említjük meg. A 32 telep közül 8 Újszegeden létesült, mint például a Bobalits-telep I. II. és a Pillich-telep. Az árvíz utáni várostömörítés helyes szemléletével szemben a telepek esetében a „városszétszórás” helytelen elve jutott érvényre. A város ekkor ismét vízszintesen terjeszkedett, a városépítészetből ezáltal kimaradt a bérkaszárnyák övezete, a nagyvárosi munkásság lakóhelye. Az új házhelyosztásokkal mellőzték a településbiztonság, a közlekedési hálózathoz való jó csatlakozás, a könnyű ellátás és az egységes városkép szempontjait. A szűkös anyagi körülmények miatt mit sem törődtek az épülő házak külső megjelenési formájával – mint ahogy tették ezt az árvíz után a napsugaras oromzatú házak típustervének megvalósítása során – és a lakások komfortjára sem adtak.
Csatornák és utak
A modern város már akkor sem volt elképzelhető kövezett utak és csatornahálózat nélkül. Egyelőre a főútvonalakat látták el kavicsos alapozásra tett ún. mauthauseni gránit kövekkel és trachit kockakövekkel. A járdákat részben kővel, részben kemény téglával burkolták, a mellékutcákat pedig a vár bontásából kikerült anyaggal. Az alföldi városokban hasonló anyagokat használtak az utcák sármentesítésére. Felcserélésük aszfalt szőnyeggel csak a XX. század második felében indult el. Az idősebb generációk még emlékeznek a „macskaköves, téglajárdás” Szegedre. Számos utca azonban még makadám burkolatot sem kapott, maradt az addigi sártenger. Folytatódott a korábban megkezdett csatornahálózat kiépítése. Mivel a nagykörút töltését árvízvédelmi okokból áttörni nem engedélyezték, a várost négy főgyűjtő kerületre osztották. Az elsőbe a kiskörúton belüli terület, a másodikba a két körút közötti, a harmadikba a Budai (ma Kossuth Lajos) sugárúttól a Felső-Tiszapartig, a negyedikbe pedig innen az Alsó-Tiszapartig nyúló terület tartozott. A csatornákat falazott téglából építették és fedték mintegy 14 km hosszan. A külvárosokban a csatornahálózatot takarékosságból ugyanilyen hosszúságban nyílt árokrendszerrel oldották meg. A főcsatornák a vasúti híd mellett és a Hajós utca végén épített szivattyútelepeken át torkolltak a Tiszába. Bár a modern város vízvezeték nélkül nem létezhetett volna, azt mégsem terveztek, maradt a régi, a Tisza vizét szűretlenül továbbító hálózat. Megkezdték viszont az utcák közvilágításának szerelését, a főutakon gáz-, a kevésbé fontosakon olajlámpákat állítottak fel. Ugyancsak gondot fordítottak a város fásítására. Közel 303 ezer gyümölcsfa, díszfa, cserje és bokor érkezett adományozóktól, amelyek nagy részét az utcákon és tereken, valamint sétányokon ültették el. A feltöltést, a sétányok kialakítását és a fák elültetését Kuklay Béla királyi mérnök tervezte és irányította. Forrás: Blazovich László, Szeged rövid története Összeállította: Illés TiborTekintse meg óriásképünket a Móra Ferenc Múzeumban látható Vágó Pál: Szeged szebb lesz mint volt című festményéről, mely I. Ferencz József látogatását örökíti meg!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.
