Nem törődünk épített környezetünk megőrzésével, romlik Szeged élhetősége + FOTÓK

Évtizedek óta folyik Szeged építészeti örökségének szakszerűtlen és felelőtlen rombolása, megsemmisítése. Szemtanúi vagyunk 100 éves épületek eltűnésének, a helyükön szinte naponta nőnek ki a földből csillogó, oda nem illő emeletes üveg- és betonpaloták, kacsalábon forgó várak.

A Panoráma Világklub szegedi szervezete a napokban a Korona Szállóba invitálta az érdeklődőket, ahol

Kohári Nándor

önkormányzati képviselő, vitéz

Szilágyi Árpád

városvédő,

Ozsváth Gábor Dániel

néprajzkutató, műemlékvédelmi szaktanácsadó és

Kiss István

építész megpróbált választ adni arra a kérdésre, miért vagyunk közömbösek értékeink elherdálása iránt, miért hagyjuk, hogy a kor szellemére hivatkozva újkori építészetünkben többnyire a bóvli, a giccs érvényesüljön. Szilágyi szerint a baj 1945 után kezdődött, amikor a jó nevű, jó gondolkodású és minden irányba kitekintő, a kultúrát tisztelő polgármestereket és az őket szakszerűen támogató főépítészeket, főkertészeket felváltották a politikai diktátumra kinevezett dilettánsok, akiknek nem az eszme, csupán a pénz volt fontos.

Borvendég Béla

építész munkásságát említette, akit Kossuth-díjjal tüntettek ki az Oskola utca értékes, patinás, épületeinek az elpusztításáért és lerombolásáért. Ha ez nem történt volna meg, ma Szeged említett városrésze minden bizonnyal a világörökség részét képezné, fogalmazott a városvédő. Azt sem engedélyezte volna, hogy a régi, bontásra ítélt polgári házak tégláit elkótyavetyéljék, és külföldre, főleg Olaszországba szállítsák.

Bálint Sándor

háza is szóba került, amelyre a város sajnált kifizetni 40 millió forintot, majd amikor lerombolták az épületet, a Nyíl utcában vettek 30 millióért egy parasztházat, amire ráköltöttek még 120 milliót, felújították, majd kinevezték Bálint Sándor házának, meg tájháznak.

Szilágyi szerint ügyészségi feljelentést érdemelne mindenki, aki részt vett a ház vásárlásában és berendezésében, hiszen az 1900-as évek elejéről származó épülethez olyan páncélozott lemezből készült kaput terveztek, amely soha sem volt jellemző Szegedre, sem akkor, sem később. A hatalom gyakran asszisztál az ilyesféle megoldásokhoz, miközben – ha bíróságra kerül az ügy -- a törvényszék általában nem ismeri el a városvédők vagy egyéb civil szervezetek ügyfélstátusát, s inkább azt vizsgálja, van-e joguk bármilyen törvénytelenséget megbírálni, kifogásolni, nem pedig magát, a törvénytelenséget. Rengeteg térképpel, múlt századokból származó metszetekkel, dokumentumokkal mutatta be Ozsváth Gábor Dániel a folyóra épült Szeged történelmi alakulását a római, majd a török kortól egészen napjainkig. Az árvíz utáni újjáépítésről leszögezte, összefogott az ország és a világ, s Szeged Közép-Európa egyik legszebb, legeklektikusabb városává nőtte ki magát. A szakember szerint a rombolás tulajdonképpen már az 1900-as évek elején, majd az első világháborút követően megkezdődött. A Dóm tér kialakítása például úgy indult, hogy az ott található Rozália templom és számos más, Somogyi utcában lévő régi polgárház áldozatul esett az építkezésnek. A rombolás, sajnos, ma is nyomon követhető. Egyre több olyan ház nő ki a régiek helyén, ami sem építészetileg, sem esztétikailag nem illeszkedik bele a város összképébe. Kiss István Békéscsaba példájára hivatkozva egy mielőbbi épület-összeírást sürgetett, mert csak a város építészeti örökségének számbavételével léphetünk fel – szinte az utolsó pillanatban - a további esztelen rombolás ellen, hiszen ezeket az értékeket őseinktől kaptuk kölcsön, és az utókor előtt is felelősek vagyunk értük. Szeged rendkívül gazdag építészeti örökséggel rendelkezik, környékünkön egyetlen város sem kelhet versenyre vele. Ezért fel kell térképezni a régi házakat, amelyek homlokzatából még ma is több mint 50 fajtát különböztetünk meg, a háromablakos épületeket, melyek sajátos szegedi unikumok, hogy ezek az elegáns, de mértéktartó polgári ízlésvilágot képviselő építészeti remekek véletlenül se essenek áldozatul a látványberuházás és a belváros rehabilitációja címén meghirdetett túlkapásoknak. Kohári Nándor szerint Szeged építészeti örökségének a modernizációval nem indokolható szükségtelen pusztulásának és pusztításának szóvá tétele nem nosztalgiázásból fakad. A történelmileg létrejött házsorok, utcaképek jellegtelen társas- és irodaházakkal történő megbontása, majd fölváltása nemcsak a városrészek hangulatát, korábban jellegzetes és barátságos légkörét teszi tönkre, hanem gyakran további urbanisztikai problémákat is felvet. Például ott ahol korábban 1-2 család élt a számukra emelt épületben, most gyakran 15-20 család él ugyanarra a területre épült társasházban, gyakran szinte megoldhatatlan parkolási problémákkal küszködve. Az elmúlt évtizedekben napjainkig tartóan sok esetben bontották meg Szeged városszerkezeti egységét, rontva ezzel a város élhetőségét.