A nemnövekedési mozgalom credója: többet és jobbat kevesebből

A gazdaság valójában olyan, mint a vallás - jelentette ki Serge Latouche professzor emeritus A nemnövekedés diszkrét bája című, tavaly magyarul is megjelenő könyvében, melynek tanai valóságos mozgalommá, irányzattá alakultak Európa-szerte.

A globális turbókapitalizmus központi logikai eleme a növekedés, a fizikai tárgyak birtoklása. Az emberek megítélése az elmúlt évtizedekben úgy változott meg, hogy ma már nem azt nézzük, ki milyen ember, vagy mit tud, hanem hogy mit és mennyit birtokol. Korporációknál megkeresett pénzünkkel futunk a korporációkhoz elkölteni azt. „Nem többről és nem kevesebbről van itt szó, mint hogy végre ki kell lábalni a gazdaságból. Sokszor ütközik értetlenségbe ez a kijelentés, ugyanis kortársaink nagy része nehezen látja be, hogy a gazdaság valójában olyan, mint a vallás” – fogalmaz

Serge Latouche

professzor emeritus A nemnövekedés diszkrét bája című, tavaly magyarul is megjelent könyvében, melynek tanai valóságos mozgalommá, irányzattá alakultak Európa-szerte. A növekedéstagadók ugyanis azt állítják, hogy nem egyszerűen másmilyen gazdasági szervezésre és struktúrára van szükség, hanem el kell jutni odáig, hogy az emberiség belássa: nem szabad az életét a gazdaság felől szemlélve felépítenie. „A végtelen növekedés összeegyeztethetetlen a véges világgal”, a minőségi és teljes emberi élet pedig az anyagi javak halmozásával, azaz a Föld eltartóképessége határt szab a fejlődésnek, a folyamatos növekedés és fogyasztás pedig levon az életminőségből. Azt ugyanis könnyű belátni, hogy bizonyos erőforrásokból egyszer biztosan elfogynak a készletek, állandóan dolgozni pedig senki sem szeret. Mindezt belátva is meglepő a francia professzor receptje: csökkenteni kell a termelést és a fogyasztást, szakítani kell azzal a beidegződéssel, hogy növekedés nélkül nincs jólét, illetve felül kell vizsgálni eddigi életmódunkat is. Jobban élünk, kevesebbet dolgozunk és kevesebbet fogyasztunk – Latouche szerint vagy ezt választjuk, vagy az erőforrások kimerülését és az ebből adódó káoszt, barbarizmust.

Lokálisabban fogunk élni

A szerző azt ugyan nem mondja meg, hogy milyen lesz a növekedés nélküli társadalom, de az kirajzolódik tanaiból, hogy nagy lesz a váltás: véget kell vetni a globalizálódásnak, lokálisabban fogunk élni, több helyi terméket fogyasztunk majd, kevesebbet utazunk és szállítunk, így kevésbé szennyezzük majd a környezetet, és helyi pénz használunk majd. Az egyik cél épp az, hogy kevesebbet dolgozzunk, mégpedig azért, hogy igényesebb életet éljünk – a szabadidőnk egy részét Latouche szerint például szemlélődéssel és társadalmi kapcsolataink ápolásával kellene eltölteni. A francia közgazdásznak abban mindenképp igaza van, hogy ez olyan horderejű változás, ami csak a gazdasági szférában nem lehet valóra váltani, szükség van a társadalom egészének megreformálására is. A szerző szerint a legfőbb gond abból adódik, hogy az emberiség többet fogyaszt, mint amit megengedhetne magának, a túlfogyasztás költségeit pedig a természettel, a kevésbé fejlett országokkal és a jövő nemzedékével fizetteti meg. Abban minden bizonnyal van igazság, hogy az amerikai és a nyugat-európai életvitel globálissá válása nem lenne megvalósítható, és az is elgondolkodtató, hogy az emberiség jelenleg nagyjából harmadával többet fogyaszt, mint amit a bioszféra regenerációs képessége révén pótolni tud – azaz idővel valaminek mindenképp meg kell változnia. „Az autonóm és fenntartható társadalom kellemes és élhető lesz, anyagi szempontból azonban szükségszerűen szűkösebb körülményeket jelent majd” – ismeri el a

Vincent Liegey

, a mozgalom hazai pápája, aki szerint épp ezért van szükség a sikerhez mély változásokra. Az olvasót akkor fogja el a kétkedés, amikor Latouche az egyének által követett értékek megváltozásától várja az áttörést: egoizmus helyett önzetlen odaadást, verseny helyett együttműködést, munkamánia helyett pedig a szabadidő örömét ajánlja, illetve kéri. A követett értékek megváltoztatásának mikéntjéről azonban nem szól a szerző, azaz a sokszor meglepő felvetéseket nem bontja ki, aminek következtében minden egyes felvetés után égetően ott marad a kérdés: Rendben, de hogyan? A könyvben felsejlik az ökologikus társadalom ideálképe is, ami az ökoszisztémával tökéletes harmóniában élő kisközösségek hálózatát jelenti helyi élelmiszer-ellátással, kereskedelemmel, energetikai autonómiával és bioregionális pénzzel – de például az rejtély marad, hogy ez utóbbi mit is jelent pontosan. Nincs kifejtve, miképp lehetne meghatározni azokat a szükségleteket, amelyek érdemesnek ítéltetnek a kielégítésre, Latouche csak arra utal, hogy ezt „a közösség egészének kell meghatároznia”, ami a kollektív döntések igazságtalanságát már megtapasztalt országokban – így például Magyarországon – bizonyosan nem hangzik túl jól.

Miként jön el a „szép új világ”?

A nemnövekedési mozgalom egyik szlogenjével is ez a baj: hogyan képzelhető el reálisan a „Többet és jobbat kevesebből” valósággá válása? A szerző ugyan konkrét intézkedési terveket is felvázol, de ezekkel kapcsolatban is sok a megválaszolatlan kérdés: hogyan lehet ösztönözni a „barátsághoz hasonló kapcsolati javak termelését”, milyen hatása lenne a gyomirtók teljes betiltásának, milyen következményekkel járna a technológiai innovációra bevezetett moratórium, ki és miképp döntené el, hogy mi számít támogatandó és mi tiltandó kutatásnak? A nemnövekedés politikai programjában vannak olyan lépések, amelyek egyszerűen azt irányozzák elő, hogy mindenki viselje a tevékenységéből adódó összes költséget. Latouche szerint például a szállítási költségeket meg kell emelni a környezetszennyezést ellensúlyozó adókkal, hasonló okokból kifolyólag adót kell kivetni a szén-dioxid-kibocsátásra és a radioaktív hulladékra is. Kérdés, miképp lehet számszerűsíteni a társadalmi és környezeti hatásokat. Nehezebben érthető és képzelhető el a globális vagyonadó bevezetése, illetve a reklámok adókkal és díjakkal történő megdrágítása is. A nemnövekedési ideológia elfogadását nagyban nehezítheti, hogy Latouche tanaiból nem derül ki, hogy az általa leírt magatartásformát mindenkinek egyénileg kell elérnie, vagy pedig a közösség kényszerítené ki a helyesnek vélt életmódot. Márpedig a különbség óriási, az előbbi megoldás ugyanis annyit tesz, hogy az emberekben tudatosítani kell a felelősségüket, az utóbbi pedig azt, hogy az egyén döntési szabadságának eltiprásával jönne el a „szép új világ” – ami az esetleges szépségből rögtön alaposan le is vonna. „Nem ígérjük, hogy az új társadalom spontán és fájdalommentes módon születik majd meg” – fogalmazza meg a totalitárius rendszereket ismerők számára vészjósló gondolatait a szerző.

Meg kell haladni a modernitás egészét

A fogyasztói társadalmat a reklám, a hitel és a termékekbe épített gyors elavulás tartja életben, azaz mindenekelőtt ezekkel szemben kell felvenni a harcot. A nem létező igényeket felszínre hozó reklámot már régebb óta ismeri a közgazdászvilág, a hitelek és a bankok ostorozása pedig szintén nem példa nélküli. A beépített elavulás ebből a szempontból kicsit kilóg a sorból. A szerző a fejekben történő változástól reméli az új rendszer eljövetelét, de mindeközben gyereknek tartja az embereket – azt sem nézi ki belőlük, hogy képesek eligazodni a reklámok világában és kiszűrni, hogy hol próbálják rábeszélni őket valami haszontalanra, és hol adnak tájékoztatást egy valóban fontos termékről vagy szolgáltatásról. „Nem elég a kapitalizmust támadni, a gazdasági növekedésre alapozott társadalmak mindegyikével szemben kritikai álláspontra kell helyezkedni”: ilyen a szerző szerint a kapitalizmus és a szocializmus is, így meg kell haladni a modernitás egészét. Ez a hozzáállás figyelmen kívül hagyja, hogy vannak olyan szempontok, amely szerint a modernitás és a gazdasági fejlődés morális értelemben is előrelépésnek tekinthető. A könyv kritikusa,

Nováky Erzsébet

, a budapesti Corvinus Egyetem Jövőkutató Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára szerint hiába ismerik fel mind többen a változás szükségességét, hiába éltük/éljük át a gazdasági válságot, katasztrófák sorát, a helyzet változatlan. Ennek egyenes következménye, hogy egyre mélyül a szegény és a gazdag országok és a társadalmi osztályok közötti szakadék, miként a gazdasági válság, a környezeti katasztrófák sora és a biológiai fajok kihalása is jelzi, nem jó irányba haladunk.

Szimpatikus utópia?

Nováky Erzsébet egyetért Latouche professzorral abban, hogy a gazdasági növekedés véges világunkban veszélyezteti földi bioszféránk életben maradását, nem segíti elő a társadalom jóléti szintjének emelkedését, és nem biztosítja az emberiség fennmaradását. Mind nyilvánvalóbb, hogy az ipari társadalmakat meg kell haladni! – hangsúlyozza Nováky. Egy másik bíráló szerint inkább a globális kapitalizmussal van probléma, amely igen távol áll az eredetileg megálmodott versenykapitalizmustól. Sok szimpatikus eleme van ennek az utópiának és egy-egy aspektusa már kezd is megvalósulni. Teljes egészében azonban nem valószerű – állítja

Török Zoltán

, a Raiffeisen vezető elemzője. Szerinte nem minden területen valósítható meg a lokális cselekvés. Ilyen például az élelmiszeripar, a szolgáltató ipar, de a feldolgozóipar egyéb ágaiban (például gépipar, autóipar, elektronikaipar) is globális méretekben lehet csak gondolkodni. A folyamatos felhalmozás logikája, vagyis a kapitalizmus ellen lép fel a nemnövekedés mozgalma. A provokatív szlogen célja, hogy felrázzon bennünket és kitörjünk abból a gondolati gyarmatosításból, amelybe a növekedés szorított bennünket. Ehhez azonban újra fel kell fedeznünk a mértékletesség fogalmát, amely nem egyenértékű a megszorításokkal – nyomatékosította budapesti könyvbemutatóján a professzor. A francia közgazdász az ökodemokráciát javasolja megoldásnak. E frappáns fogalom kifejezi, hogy a jövő társadalmaiban az ökológiai szempontokat azonos fontosságúnak kell tekinteni a nép szempontjaival.

A világ válaszút előtt áll

Azt állítja a francia gazdasági szakember, hogy ha nem terjed el a növekedéstagadó filozófia, akkor megközelítőleg 2050-re összeomlik a világgazdaság, ami már szerinte el is kezdődött. A biológiai sokszínűség csökkenése, a klímaváltozás és ennek következményei, mint például az éhezés, vagy a környezeti katasztrófák fokozatosan rágják szét a rendszert – mondta az Origónak Serge Latouche. A jövővel tudományosan foglalkozók is az ipari társadalmak világgazdaságának teljes és nyilvánvaló ellehetetlenülését ebben az időben várják. A világ válaszút előtt áll, előttünk van a felemelkedés lehetősége, de a katasztrófák világa is kialakulhat. Nagyon körültekintően kell előrelépnünk. De tudni kell, hogy a félelem nem visz előre. Az önzés legyőzése viszont szárnyakat adhat – hangsúlyozza a könyvről rendezett vitában Nováky. Az elmondottak ellenére roppant izgalmas olvasnivaló Latouche műve, amely – a fülszöveg szerint is – kellemes és érdekfeszítő beavatást jelent korunk globális kihívásainak rendszerébe, azaz abba, hogy mi a szituáció nagyban, és mi mindent tehetünk mi, kis pontok...