Hende: Az egész nemzetnek emlékeznie kell a Don-kanyar áldozataira

Az egész nemzetnek emlékeznie kell azokra az emberekre, akik a háromszínű zászló alatt járták meg a poklot, hisz ők a mi szüleink és nagyszüleink - mondta Hende Csaba honvédelmi miniszter csütörtökön a budai Várban, az 1943-as doni hadműveletek 69. évfordulóján.

A miniszter a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum belső udvarán tartott megemlékezésen elmondta: azért kell emlékezni, hogy megismerjük és megértsük, min ment keresztül nagyszüleink nemzedéke, "emlékeznünk kell, hogy az ő sorsukon át megértsük, milyen drága a magyar haza és milyen értékes a piros-fehér-zöld zászló" - tette hozzá. A tárcavezető rámutatott, hogy a hadtörténészek szerint a magyar honvédséget akkor arra készítették fel, hogy egy Közép-Európában megvívandó fegyveres konfliktusban, hasonló erejű ellenfelek ellen meg tudja védeni a nemzet szabadságát és érdekeit. Nem pedig arra, hogy a világ legnagyobb hadseregével szemben, megoldhatatlan feladatot teljesítve vérezzen el. Mint hozzátette: a hadijelentések 41972 főnyi veszteségről szóltak, 28044-en sebesültek meg, 26000-en estek hadifogságba és nagyon sokan eltűntek. "Rájuk kell emlékeznünk, rájuk akik ottmaradtak és rájuk, akik hazatértek, rájuk, akiknek ezt 40 esztendőn keresztül soha nem köszönte meg senki, rájuk, akik 40 esztendőn át a társadalom peremén éltek hűséges és hősies szolgálatuk miatt" - hangsúlyozta. A miniszter szólt arról is, hogy minden nemzedéknek, minden kornak megvan a maga feladata, "nekünk is jut bőven, ha nem is háborúból, de küzdelemből és munkából". Hende Csaba szerint hatalmas feladatokkal kell megküzdenünk ma is, amelyek megoldásához "minden erőnkre, minden akaratunkra, minden elkötelezettségünkre" szükség van. A rendezvény a budavári Mátyás-templomban kezdődött - ahol megemlékező szentmisét celebrált Bíró László püspök katonai ordinárius -, majd a hadtörténeti múzeumban zárult. A megemlékezés végén a résztvevők elhelyezték a kegyelet virágait a múzeumban lévő Doni emlékműnél. Az ünnepélyes megemlékezésen mások mellett jelen volt Schmittné Makray Katalin, a köztársasági elnök felesége, Kövér László, az Országgyűlés elnöke és Boross Péter volt miniszterelnök. A 2. magyar hadsereg 1942 tavaszán és nyarán három ütemben érkezett ki a keleti frontra. A körülbelül 200 ezer fős hadseregbe több ezer zsidót és kisebb részben munkásmozgalmi aktivistákból álló munkaszolgálatos alegységeket is besoroztak. Az első lépcsőben kiérkező, Orjol és Kurszk térségében kirakott III. hadtest nyomban az első vonalba került, és a német csapatokkal együtt harcolva, igen súlyos veszteségek árán küzdötte előre magát Voronyezs irányában a Donig. Az ezt követő két lépcsőben érkező csapatok ugyan harc nélkül, de több mint ezer kilométeres gyalogmenetben érkeztek a Donhoz, majd azonnal megkezdték védőállásaik kiépítését. A folyó mentén több mint 200 kilométer hosszú frontszakasz védelmét látták el a magyar csapatok. Tőlük északra németek, délre olaszok helyezkedtek el. Az utánpótlás emberben, lőszerben, üzemanyagban, élelmiszerben és ruházatban elégtelen volt. A magyar katonai és politikai vezetés már baljóslatú előjelnek tekinthette volna a szovjet csapatok hatalmas erejű ellentámadását Sztálingrád térségében 1942 novemberétől. Ennek nyomán körülzárták és megsemmisítették az ott tevékenykedő német és román csapatokat. 1943. január 12-én, illetve 14-én elérte a végzet a 2. Magyar Hadsereget is, amikor az urivi és scsucsjei hídfőkből kiinduló nagy erejű szovjet támadás két helyen áttörte az arcvonalat, majd szétszakította a magyar haderőt. A magyar és német visszavonulást főként a magyar csapatok fedezték. A magyar hadsereg ebben az egyenlőtlen küzdelemben 1943. január 12. és február 9. között a Don-kanyarban megsemmisült. A magyar főparancsnokság és az ország vezetése szinte semmit nem tett az előre látható katasztrófa elkerüléséért. A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak.