Pomogáts Béla: „Gondoljunk csak Mohácsra…”

A SZAB székházában a Barankovics István Alapítvány szervezésében mutatták be a minap Miklós Péter A szegedi bölcsészkar Radnóti Miklós éveiben című tanulmánykötetét, melyhez az előszót Pomogáts Béla, az MTA ITO tudományos tanácsadója, neves irodalomtörténész írta. Itt faggattuk a professzort irodalomról, Szegedről, az elődökről, a hagyományok tiszteletéről, a jobb és a baloldal háborús játékairól és az irodalomtörténész feladatáról.

- Miért tarja fontosnak Miklós Péter könyvét?

- Minden város ismerje meg saját életét, saját kultúráját, ezért eleve nagyon jó ötletnek tartottam, hogy valaki Szeged irodalomtörténetéről egy valóban alapos és adatokban gazdag könyvet hoz létre. Szeged a magyar kultúrának egy régi fellegvára. Érdekes, hogy a várost az tette naggyá a kultúrában, ami egyébként az országot lealacsonyította - Trianonra gondolok. Trianonnak volt az egyik nagyon kevés pozitív eredménye, hogy Szeged kulturális központ kellett, hogy legyen, hiszen a kolozsvári egyetemet ide költöztették. A korábbi kulturális központok, mint Nagyvárad, Temesvár, Szabadka teljesen más körülmények közé kerültek és Szegednek vállalnia kellett azt a kulturális szerepet és küldetést, amit korábban több város együtt tudott ellátni. Szeged nagy szerencséjére ez együtt járt azzal, hogy olyan emberek kezére került a város kultúrájának megszervezése, akik nemcsak áldozatosan fogtak hozzá a munkához, hanem tehetséggel is. Mindenekelőtt

Klebelsberg Kunór

a gondolok, aki mint vallás- és közoktatásügyi miniszter rendkívül sokat tett azért, hogy a város fejlődjék. Az egyetem létrehozása, az egyetemi épületek, a fogadalmi templom mind az ő nevét dicséri. A tanárok között is kiváló emberek voltak, például

Sík Sándor

, akit piarista diák létemre jómagam is személyesen ismertem. Ezek az emberek valóban nagyon sokat tettek Szegedért és azért, hogy méltó helyre kerüljön a magyar kultúra világában és fölemelkedjék – úgy is mondhatnánk – Budapest mellé, hiszen a két háború között a főváros mellett még Debrecen, Szeged és Pécs volt az a három város, amely valóban európai rangot kapott elsősorban annak köszönhetően, hogy mind a háromban egyetemek működtek.

- Önnek is tudott újat mondani a kötet?

- Hogyne, annak ellenére, hogy nagyon sok mindenkit személyesen is ismertem, akik ebben a könyvben szerepelnek.

Radnóti Miklóst

ól írtam az egyik könyvemet ezelőtt jó 30 évvel. Nem szegedi nézőpontból foglalkoztam ezekkel az írókkal, noha többségük helybeli volt. Számomra is sok minden megvilágosodott Radnóti és Szeged kapcsolatáról, vagy Sík Sándor szegedi tanári éveiről. Engem nem csak az adatok foglalkoztatnak ebben a könyvben, hanem az eleven arcképek is. Olyan kiváló módon elevenednek meg Radnóti, Sík Sándor,

Berczeli Anzelm Károly

, a rengeteg hibát felhalmozott

Ortutay Gyula

portréi, hogy valóban élvezetes olvasmánnyá teszik a könyvet. -

Elsősorban kiknek ajánlaná a művet?

- Ilyenkor egy irodalomtörténész nyilván azt válaszolja, mindenkinek, de tudom, hogy mindenki nem olvas tudományos könyveket. Mindenképpen ajánlanám a saját szakmámnak, azoknak, akik a magyar kultúrának a múltjával, az értékeivel foglalkoznak, irodalomtörténészeknek, történészeknek, azoknak, akiknek feladata, hogy a kultúrát közvetítsék a magyar nép irányába, gondolok pedagógusokra, könyvtárosokra, ajánlom továbbá a szegedieknek, akik úgy tudom, büszkék a városukra, meg a hölgyeikre. Egy szegedi ember is elmélyítheti a szegediségét, a szegedi tudatát, ha ezt a könyvet olvassa

.

- Szabó Zoltán írja egy helyütt, hogy „a magyarság irodalmi nemzet”, vagyis nem politika, nem az államhatalom intézményei fogják össze közösséggé a nemzetet, hanem az irodalma. Érvényes ma is ez a megállapítása?

- Igen, ez nekem régi meggyőződésem. Személyesen nem ismertem Szabó Zoltánt, de mindig nagyon nagy híve voltam, és könyvei is mind megvannak otthon, a könyvtáramban

.

Ez a fogalom, hogy a magyarság irodalmi nemzet, nagyon találó, ugyanis valóban a zaklatott és mindig megszakított történelmünk során nem egyszer fordult elő az, hogy nem volt magyar állam, de mindig volt magyar irodalom. Nem egyszer a magyar irodalomnak kellett pótolnia a nem lévő, nem működő, vagy nem is létező magyar államot. Mohács után a magyarságot nem az államhatalom, nem a királyi udvar, nem a közintézmények jelentették, hanem a magyar írás, és teljesen mindegy, hogy az egy költemény volt vagy egy református prédikáció, vagy egy történettudományi szakmunka. Az írott és nyomtatott betű volt az, ami ennek a nemzetnek az egységét, összefogását, továbbélését és fennmaradását lehetővé tette.

- Ma már ez nyilván nem működik…

- Sajnálattal kell megállapítani, hogy nem. Nagyon örültem annak, ami ezzel az úgynevezett rendszerváltással bekövetkezett, mert nagyon utáltam a kommunizmust, be is voltam börtönözve 1956 után, de sajnos azt kell mondanom, hogy a reményeim nemigen váltak valóra. A magyar kultúra, ami valóban nemzetfenntartó tényező volt még a kommunista évtizedekben is, a magyar kultúrának a szerepe az nagyon nagymértékben csökkent. Ma nem költők fejezik ki a nemzet törekvéseit, a nemzet akaratát, hanem hordószónokok, ügyesebb vagy kevésbé ügyes politikusok. Ez egy olyan ember számára, akinek az élete a magyar irodalommal fonódott össze, szomorú valóság.

- A magyar értelmiség ma két egymással szemben álló és időnként éles konfliktusokat produkáló táborra oszlik. Ön egyaránt otthonosan mozog mindkét táborban, ugyanúgy foglalkozik Wass Alberttel, mint Faludy György költészetével.

- Valamikor nagyon sok újságcikket írtam, főleg a Magyar Nemzetben a rendszerváltozás után. Az egyik publicisztikai dolgozatom arról szólt, hogy rejtett polgárháború folyik Magyarországon, nem véres, de annál kegyetlenebb. Szerettem volna nem jós lenni, inkább figyelmeztető. Sajnos jós lett belőlem, egy sötét jövőkép felmutatója, mert azóta sokkal rosszabb a helyzet. Jómagam ezt egy teljesen nemzetgyilkos politikának tartom. Mondok egy erdélyi példát. Erdélyben megalakult az RMDSZ, a magyar politikai képviselet, ami eddig minden parlamenti választáskor bekerült a román törvényhozásba. A következő romániai választásoknál 3 magyar párt fog versengeni a mandátumokért, s mivel Romániában is van egy 5 százalékos bekerülési küszöb, nagyon könnyen megtörténhet, hogy egyik párt sem fog bekerülni. Olyan szűk látókörű, elvakult stratégiának gondolom, mikor a politikai vezetők nem arra törekszenek, hogy a magyarságnak legyen képviselete, hanem arra, hogy csak ők legyenek a magyarság képviselete. Esetleg a szomszéd lova dögöljön meg. Nagy történelmi példák vannak, arra, hogy ez milyen veszélyes. Gondoljunk csak Mohácsra, a három magyar sereg majdnem akkora létszámú volt, mint a töröké, ráadásul a magyar seregek katonákból álltak, a törökök egy harmad vagy egy negyed része viszont rablókból. A magyarok a hazájukat védték, a törökök meg csak hódítani akartak. Ahogyan ez korábban is volt Hunyadi vagy Mátyás idejében, amikor a nemzet felelősséget vállalt a saját sorsáért, meg lehetett oldani, hogyha ez a három magyar hadsereg akkor egyesül, legyőzhették volna a szultánt és nem lett volna Mohács. Ez a példa állandóan ismétlődik a magyar történelemben, a magyar társadalom egymás ellen háborúzik, holott van vagy volt éppen elég ellensége, most hála istennek, talán kevesebb. A szélső jobboldali szlovák és román nacionalista politikusok ölbe tett kézzel várják, hogy a magyarok fojtsák meg egymást. Nem értem, miért kell nekünk szélsőséges nacionalista román és szlovák politikusok füttyszavához igazodni, amikor lennének saját érdekeink.

- Mi a titka annak, hogy a tanár úrnak sikerült megteremtenie a szekértáborok közötti átjárhatóságot?

- Ennek egyrészt megvannak az életrajzi gyökerei. Többször elmondtam már, amikor ez az úgynevezett rendszerváltozás bekövetkezett, akkor három magyarországi csoporttal, irányzattal is bensőséges kapcsolatban álltam. A piaristákhoz jártam,

Antall József

et ismertem még gyerekkoromtól. Szüleink, nagyszüleink jó barátságba voltak, volt köztünk kapcsolat, s ilyen módon a születő MDF-ben is alapító tagként szerepeltem. Ugyanakkor a népi írókkal foglalkoztam, mint irodalomtörténész, tehát jó viszonyba voltam

Csoóri Sándor

ral,

Für Lajoss

al és az ő köreikkel. ’56-ban le voltam csukva, amikor kiszabadultam, akkor közeli kapcsolatba kerültem a volt Nagy Imré-sekkel, Bibó Istvánnal, Vásárhelyi Miklóssal és a többiekkel. Három társaságba is jártam, soha nem éreztem azt, hogy választanon kellene. Mind a három társaság tudta, hogy én a másik kettővel is jó barátságban vagyok, sokszor velem üzentek egymásnak. Ezt tartottam volna egy normális szituációnak, hogy legyenek természetesen pártok, politikai nézetkülönbségek, de ezek ne a bandaharcok szintjén oldódjanak meg, hanem egy európai mértékekre figyelő színvonalas vitának vagy nézetek rendezésének a keretében. Erre sajnos nem került sor Magyarországon. Én ennek a tragikus áldozata vagyok és nem a haszonélvezője.