A szőregi Kossuth Lajos Általános Iskolában rendezték meg az 1956-os megemlékezést, az ünnepség díszvendége Pomogáts Béla irodalomtörténész volt, akit a forradalomban való részvétele miatt később el is ítéltek.Kecse-Nagyné Bánszki Zsuzsanna, az iskola igazgatója köszöntötte a vendégeket, köztük Bodó Imre országgyűlési képviselőt, Haág Zalán önkormányzati képviselőt, a kulturális bizottság elnökét, Rózsavölgyi József képviselőt, a szőregi részönkormányzat tagjait, intézményvezetőket, neves közéleti és egyházi személyiségeket, akik jelenlétükkel még ünnepélyesebbé tették a megemlékezést. Pomogáts Béla örömmel vállalta a felkérést, hogy 1956-ról beszéljen, hiszen ahogy fogalmazott, az élete része, legnagyobb eseménye volt. Soha nem érdekelte a politika, nem is volt lehetősége foglalkoznia a közélettel, mert – ahogyan ezt annak idején mondták –, reakciós családból származott, egyházi gimnáziumba járt, és az egyetemre is csak nagy protekcióval sikerült bejutnia. Semmilyen politikai munkát nem végzett, még az akkori ifjúsági szervezetnek sem volt tagja. Aztán jött 1956 tavasza, amikor a fővárosban már forrongott az élet, a különböző összejöveteleken, rendezvényeken zajló viták már döngették a kommunista rendszer kapuját. A kommunista ideológia lényege embertelen
Déry Tibor, a kiváló író – akivel később Pomogáts szoros barátságba került – volt az első, aki kimondta: nem egyszerűen a rendszer hibájáról, valamilyen torzulásáról van szó, hanem a kommunista ideológia lényege embertelen. Pomogáts elmesélte, hogy október 23-án, amikor az előző napi születésnapi buli után bement az egyetemre, nagy nyüzsgést tapasztalt. Azonnal beválasztották a tüntetést előkészítő bizottságba, amely nem is magyar politikai érdekek hangoztatásával indult, hanem a lengyelekkel kialakítandó szolidaritást volt hivatott hangsúlyozni. Lengyelország ekkor ugyancsak a függetlenség és a társadalmi megújulás lázában égett. Szovjet tankok vették körbe Varsót, őket pedig a lengyel hadsereg. Szovjet-lengyel háború kirobbanása fenyegetett. A budapesti egyetemisták a lengyelek mellett akartak tüntetni, szolidaritásukat kifejezni irántuk. Kimentek a Petőfi-szoborhoz, ahol Sinkovits Imre előadta a Nemzeti dalt, majd átvonultak a Bem térre, ahol egyesült a műegyetem felől érkező egyetemistákkal. Az országháza előtt összegyűlt tömeg már hangosan követelte, hogy Nagy Imre kerüljön vissza a miniszterelnöki posztra. Pomogáts részletesen beszámolt akkori élményeiről, a rádiónál történt eseményekről, majd a forradalmárok követeléseiről. Rendszeresen hallgatták a Szabad Európát, figyelték az események alakulását. Őt is beosztották az egyetemen ügyeletesnek, ahol különböző küldöttségeket kellett fogadnia. Egyszer csak éjfél előtt megjelent egy háromtagú katonai delegáció. Bejelentették, hogy ők a budaörsi honvéd repülőezredet képviselik, nem bíznak feletteseikben, ezért az ezredet az egyetemi forradalmi bizottság fennhatósága alá helyezik, és várják az első parancsot. Pomogáts megkérdezte tőlük: tudják-e bombázni Moszkvát? Nem, azt nem tudják. Akkor üljetek le – hangzott a válasz. Követték egymást a történetek a szovjet páncélosok győri bevonulásáról, Nagy Imre rádiós beszédéről, amelyben nemzetközi segítséget kért, a fiatalok tömeges emigrációjáról, a MEFESZ-bizottságban kifejtett munkájáról, az írószövetség közgyűléséről, ahol alkalma nyílott megismerni Veres Pétert, az írószövetség akkori elnökét, Illyés Gyulát, a korszak legnagyobb magyar íróját, Déry Tibort, akiről később könyvet is írt, egy sor magyar írót, akik hűségek maradtak az ’56-os forradalom eszméjéhez. Akkor ismerte meg Tamási Áront, az erdélyi magyar irodalom egyik legkiválóbb képviselőjét is, akihez annak haláláig szoros barátság fűzte. Tamási megfogalmazásában került a közgyűlés elé az a nyilatkozat, amiben a magyar irodalom ekkor még egyszer, utoljára hitet tett a magyar forradalom eszményei mellett. Pomogáts szerint Tamási gondolatai ma is érvényesek
Az ünnepi szónok minden politikusnak ajánlja, ne azzal törődjenek, hogy a politikai küzdelmekben hogyan lehet pozíciókat szerezni, a másik félnek veszteséget okozni, hanem Tamási szellemében a közösségnek, a közös szellemiségnek, a közös jövőnek a kimunkálásán miként lehetne fáradozni. A neves irodalomtörténész elmesélte letartóztatásának, majd internálásának történetét, rendőri megfigyelésének mozzanatait, majd a ’60-as évek második felében történő visszatérését arra a pályára, amelyen mindig is el szeretett volna helyezkedni. „Van bennem öröm, és van szomorúság” – folytatta Pomogáts. A szomorúság azért van, mert nagyon ritkán látja, hogy valóban az a szellemiség elevenedne meg a magyar társadalomban, a közéletben, a szellemi életben, ami az ’56-os forradalomnak a szelleme, lelkisége, tanítása, erkölcse volna. A forradalom emléke, öröksége, sajnos, megbomlott. Az örömöt viszont az okozza számára, hogy itt fiatalok előtt beszélhet élete meghatározó élményéről, eseményéről, a kegyelmi ajándékként kapott ’56-ról, amely ilyenkor benne is mindig feltámad. Azt szeretné, ha a fiatalok is tájékozódnának, felidéznék az akkori időszakot, megőriznék ’56 emlékét, és továbbvinnék. Ezt követően a nyolcadikosok ünnepi műsorral emlékeztek meg az 1956-os forradalom áldozatairól.
