Közélet

Szegedikumok – A szegedi paprika + FOTÓK, VIDEÓ

Szegedikumok – A szegedi paprika + FOTÓK, VIDEÓ

2011. augusztus 5., péntek
Szegedikumok – A szegedi paprika + FOTÓK, VIDEÓ

Kolombusztól a ferenceseken át a világégésig

Sorozatunkban megpróbáljuk bemutatni azokat a terményeket, termékeket, foglalkozásokat, melyek azon felül, hogy Magyarországra jellemzőek, még szegedi szempontból is jelentősnek mondhatóak. Az első két részben a szegedi paprikát és annak történetét vettük górcső alá. Négy fontos tényező határozza meg a piros paprika fűszer hungarikumból speciálisan szegedikummá válását: a termesztéshez a legmegfelelőbb tiszai öntés talaj, annak kitűnő tápanyaga és vízháztartása, továbbá az évi 2500 óra napsütés, amely e tájra éghajlati tényezőként jellemző. A másik kettő a természeti tényezők után az emberi oldal: egyrészt a szakértelemmel végzett szelekció, illetve nemesítés és fajta-kitenyésztés, másrészt pedig az a sok évszázados tapasztalat, amely a feldolgozás minden fázisában érvényre jut mai technológiában is.

A magyar paprika

A paprika egészen új jövevény nálunk. Ükanyáink konyháján még félelmesen nagy volt a fűszerek bősége. Ha előveszünk egy régi magyar szakácskönyvet, például a Tótfalusi K. Miklós-félét (Kolozsvár, 1695.) minden lapon csakúgy hemzseg a sok fehér bors, fekete bors, szerecsendió-virág, fahéj, gyömbér, vöröshagyma, foghagyma – és még folytathatnánk a sort a végtelenségig –, a paprikának azonban sehol semmi nyoma. Legrégebbi írásos adat Hangay Oktáv monográfiájában – A paprikáról, Székes-Fehérvár, 1887 – található. Itt leírja, hogy ő először Csapó József Új füves és virágos magyar kertjében (Pozsony, 1775.) talál adatot e fűszer használatáról. A régi magyar botanikus szerint „a Capsicum annuum Linné hosszú, piros gyümölcsét a paraszt emberek porrá törik és vele borsozzák eledeleiket. Igen erős eszköz ez és az ember vérét igen meghevíti.” Gróf Gvadányi József 1787-ben írta az Egy falusi nótáriusnak budai utazását, melyben részletesen bemutatja, hogyan főzött a hortobágyi gulyás egy bogrács húst; de csak „megborsolta”. Ennél fogva a paprika rendszeres termesztése és fűszernövényként való felhasználása csak az 1700-as évek végétől válik igazán elterjedtté az országban. Hogy paprika egyáltalán van a világon, csak 1831-ben, a nagy kolera idejében tudták meg sokan, amikor a járvány ellen „paprikás pályinkával” éltek némelyek. Mindez arra mutat, hogy a paprika kezdetben parasztfűszer volt, és az úri asztalokra csak a XIX. század közepe táján került. A Balkánról vándorolt hozzánk, legelőször az Alföldre, és Szegedre. Porrá törése is magyar dolog, mert Szerbiában és Bulgáriában főképpen zölden, töltve eszik, a szárított változatát pedig darabonként főzik az ételbe. Asztalon, a só mellett, nem igen látni a Balkán országaiban, pedig sokan termesztik és fogyasztják. A törött paprikának a használata is tőlünk származott vissza a déli szláv népekhez, és Szeged volt az a központ, ahonnan a „magyar bors” országhódító útjára indult.

A paprika, és a szegedi ferencesek

A paprikát, azaz a Capsicum nemzetséget a burgonyafélék (Solanaceae) családjába soroljuk. Tudományos neve a termése csípős ízére utal (capsis = „csípés”). A nemzetség valamennyi faja Közép-, illetve Dél-Amerikából származik, de mára a mérsékelt és a trópusi égövben szerte a világon termesztik őket. A termesztés, felhasználás során sehol a világon nem futott be akkora karriert, mint hazánkban. Eleinte a paprika főúri kastélyok virágoskertjeit díszítette. Már 1570-ben díszlett vörös törökbors néven Zrínyi Miklós nevelőanyjának, Széchy Margitnak a növényi ritkaságokat gyűjtő kertjében. Az anekdota szerint az egyszerű emberek azt tapasztalták, hogy a papok, akik akkoriban tanítók és orvosok is voltak, elkezdték terjeszteni, meghonosítani a kertjeikben a paprika növényt. Hasznosságát, jó ízét bizonyítandó megpróbálták megenni is. Mivel azonban a paprika igencsak erős volt, és aki azt elfogyasztotta, annak bizony elkezdett folyni a könnye, mint aki sír-rí bánatában. Így alakulhatott ki a „pap-ríkató” szóból a paprika. Persze ebben a történetben annyi igazság mindenesetre van, hogy a szegedi ferences kolostor kertje az, ahonnan elterjedt egész Magyarországon ez a nemes növény. Ha a nevét kutatjuk a valóság máshol rejlik. A paprika szláv-szerb eredetű szó, amely pepr azonos a latin piper (bors) szóval, ebből lett a szláv kicsinyítő képzővel peperke, piperka, majd a paprika. Régen a megszárított paprikát törték. Erre különböző speciális eszközöket gyártottak. Ilyen a külü, amely egy nagyméretű, lábbal hajtott famozsár volt.

Szeged és a paprikatermesztés

Mivel a paprikának, mint növénynek a szabadföldi termesztés során a legjobban az úgynevezett fekete homokföld kedvezett, így hamarosan Szeged és környéke a paprikatermesztésének valóságos melegágya lett. A dohánnyal szemben a paprika termesztése nemhogy elsorvadt, hanem általa Szeged neve az egész világon elhíresült. Igen érdekes szokások és hagyományok is kapcsolódnak a paprikához. A népi orvosságok között szerepel a vad paprika (Vincentoxicum lacum), amelynek szárított gyökerét pálinkába áztatva gyomor, máj és lép bántalmakra használták. A XIX. század első felében kofaasszonyok hordták a jó hírű szegedi paprikát Horvátországtól Debrecenig és Nagyváradig a vásárokra. Ám híre és termesztésének méretei a monarchia korszakban növekedtek igazán. A két világháború közötti időben azonban a külföldi piacokon értékesítési nehézségek léptek fel. A szegedi paprika más államokon kívül Franciaországba, Oroszországba, Romániába, Bulgáriába, sőt Latin-Amerikába is eljutott. A paprikát az alsóvárosi feketeföldeken, majd később a tanyavilágban is 5000-6000 holdon több mint 5000 család termesztette. Ahol a vetésforgóba a paprikát is beillesztették, ott a földek igen jó termőképességűek maradtak. A paprikaültetést vagy -rakást a palántanevelés után Antal-napig (június 13.) fejezték be. A paprikaföldet háromszor kapálták, a „szödést” pedig Kisasszony-nap (szeptember 8.) után kezdték. A leszedett paprikát az eresz alá vagy az udvarra terítették szikkadni, majd füzérekbe fűzték, és a házak falára függesztették száradni, majd az őrlés következett. A paprika termesztésével foglalkozó családok, akárcsak a makói hagymások, főképp a monarchia idején kiemelkedő jövedelemre tettek szert, és a paraszti polgárosodás élén jártak. A táj terményei közül a paprika és az őszibarack már ekkor jelképet és hírnevet adó terményei lettek a város mezőgazdaságának. A szegedi határban a legfontosabb paprikatermelő terület Alsóvároson, Röszkén, Szentmihályon, Feketeszélen, Nagyszéksóson, Kiskundorozsmán voltak. Főként a harmincas években Felsővároson, Átokházán, Csórván, Domaszéken, Mórahalmon, Királyhalmon, Zákányon is jelentőségre tett szert a paprikakultúra, kisebb mértékben pedig Felsőtanyán, Gyálán, Tápén és Újszegeden is megjelent. Az 1920-as években a paprikatermesztés Szeged környékén az átmenetileg növekvő exportigények hatására jelentősen föllendült. A Szegedi Paprika Rt. emblémájában ma is 1748-as évszám szerepel, ekkor említik ugyanis először „márkanévként” hivatalos iratok a szegedi paprikát. Az első paprikaőrlő malmot 1859-ben Szegeden létesítették a Pálfy testvérek, s ők honosították meg 1876-ban a paprika gőzmalmi feldolgozását is. A malomipar sajátos ágaként élt Szegeden a paprikaőrlő ipar, amelynek lendületet adott a Pálfy testvérek által feltalált acélhengerszék. A paprikaőrlésben nagy malmok nem alakultak ki. Back Bernát és a Pálfy testvérek mellett több kis malom őrölt paprikát. A fűszerfélék területén világhírnévre szert tett család szegedi ősének, Kotányi Jánosnak a malmában 6 munkás dolgozott, a terménykereskedéssel és paprikaőrléssel foglalkozó Pick Márk 1869-ben nyitott kóser hentesüzletet, és mint számos társa, szalámi készítésével is foglalkozott, 1917-ben pedig már 11 malom, 108 kőpárral őrölte a szegedi piros fűszert. Egyetemi Fűvészkert - fűszerpaprika, Szeged

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.