Írjon nekünk!

Szeged

Hírzóna

Politika

Sport

Egyetem

Közélet

A partfal - Nagyárvíztől nagyárvízig (1879–1970) I. rész

A partfal - Nagyárvíztől nagyárvízig (1879–1970) I. rész

2010. november 16., kedd
A partfal - Nagyárvíztől nagyárvízig (1879–1970) I. rész

I. rész

Szeged árvízvédelmi biztonságának fenntartásában kitüntetett szerepet tölt be a Tisza jobb partján lévő partfal. Kiépítésére 1880-ban került sor, majd az 1970. évi árvizet követően 1974-79 között építették át. A 2006. évi rekord árvíz tapasztalatai megmutatták, hogy a vízzárás hiánya, a vízbetörések az árvízi kockázat megnövekedését okozzák, ezért a szakemberek védmű teljes rekonstrukcióját látják szükségesnek. A sajtóhírek és a közvélemény előtt azonban szinte csak az alumínium mobilgát „szelleme” lebeg, sőt sokan óva intenek bármiféle módosítástól, hiszen – véleményük szerint – ezzel Szegedet veszélyeztetnék. Cikksorozatunkban megpróbáljuk a vízügyi igazgatóság anyagát felhasználva bemutatni a partfal múltját és a rekonstrukció szükségességét. A város alatti (Boszorkány-szigettől az országhatárig) szakasz szabályozása a Tisza új medrének kialakításával 1855-ben kezdődött. Az 1879-es árvíz idejére az építési munka jelentősen előrehaladt, a szabályozáshoz kapcsolódó árvízvédelmi töltések fejlesztése azonban lemaradt. Ezért a folyamatban levő töltésépítési munkák meggyorsítását határozták el. A folyómeder szegedi szűkülete miatt a városi szakasz átépítése a legsürgetőbb feladatok közé tartozott. Ezért a kormánybiztos és a város vezetői állami hitelt kértek a közvetlenül a mederszélre telepített töltés áthelyezésére.

A partfal tervezése

A munka, a folyamatos töltéserősítés azt eredményezte, hogy a minden addigit felülmúló 1895. évi árvizet a most már megfékezett Tisza szinte veszély nélkül vezette le. Lényegében ezzel a több mint félévszázados harc a félelmet hordozó folyó hullámai ellen eldőlt. A rendkívüli nehézségeket feltáró viszonyok előre vetítették egy igen erős mű létesítésének a szükségességét a Tisza jobb partján. Feltételezték, hogy a partsüllyedések oka részben az, hogy a talajvíz alacsony vízálláskor a meder felé áramlik, gondoskodni kellett arról, hogy a talajvizek lejussanak a Tiszába, ezért szivárgók létesítését is tervbe vették. Az alsó rakpart szintjét +6 méter magasságra tervezték, mert a rendelkezésre álló feljegyzések alapján, az évi vízállások csak rövid ideig haladták meg ezt.

A partfal építése

A közvetlenül Szegedet védő partfalat Lechner Lajos és Wein Aurél irányítása mellett a szegedi királyi biztosság műszaki osztálya tervezte és a művekre mintegy 1,2 millió forintot irányoztak elő. A tervezett 2 és fél év alatt, kb. 30 ezer m3 betont, 10 ezer m3 téglafalazatot, 13 ezer db cölöpöt, 31 ezer db faragott követ, 30 ezer m3 kőszórást, 35 ezer m2 útkövezést, kellett volna beépíteni, mintegy 250 ezer m3 föld megmozgatásával, az 1,5 km hosszú partfalszakaszba. Mint utólag kiderült, ezek bizony elhibázott, naiv becslések voltak. Az idő múlásával az elvégzendő munkák egyre növekedtek és úgy nézett ki, hogy a Tisza ezen a szakaszon a műszaki és anyagi erők befektetése ellenére mindent elsüllyeszt. Az 1881. évi árvíz magassága azonban arra sarkallta a mérnököket, hogy az árvízvédelmi műveket a „0” víz felett +10m-re emeljék. A magas árvíz, a rendkívüli nehézségek, továbbá a talajszerkezet változása miatt a terveket már 1881-ben módosítani kellett. Az építkezés egészen 1884. szeptemberig állt. A kényszerpihenő alatt az alsó partfal még nagyobb mértékben tovább mozgott, ez a körülmény pedig feltétlenül szükségessé tette, hogy a csúszás okainak megállapítására részletes felülvizsgálat készüljön. Elkészültek az új tervek, a kivitelezésre pedig újból előirányoztak közel 1 millió forintot. A munkálatok Wein Aurél vezetésével 1884. szeptemberétől 1886. végéig folytak, és végül – 7 évi küzdelem árán – a partfal elkészült, a ráfordított pénzösszeg, pedig elérte a 2,067 millió forintot.

Problémák a partfallal

Az 1886-ban befejezett és a városnak átadott rakparton alig hogy megindulhatott a kereskedelmet fellendítő kikötőforgalom, máris az első nagyobb árvíz levonulása után a nagy költséggel megépített partfal egyes szakaszainak tönkremenetelétől kellett tartani. 1888-ban, addig nem észlelt nagyságú árhullám vonult le a Tiszán. A 847 cm-es tetőzés után a közúti híd alatti partfal szakaszon a rongálódás jelei mutatkoztak, repedések formájában. Így az árvízi biztonság növelése érdekében szükségessé vált a felső partfal megmagasítása, amit a bizottság is előírt. Úgy tervezték, hogy a támfal fedkő teteje kerüljön az 1888. évi vízszint fölé egy méterre, és a 95 cm magas parapetfal pedig e fölé.

Városi belvíz

Eredetileg a felszíni víz a városrészek dombjait elválasztó völgyekben folyt le a Tiszába. Árvizek esetén a Tisza vize befolyt a völgyekbe és idővel azokat feliszapolta. Később a vár vizes árkait összekötötték a Tiszával. Az egyik bekötés a közúti híd közelében, míg a másik az 1917-es csúszás környékén volt. A kiépített védtöltések és a körgát akadályozták a felszíni és talajvizek Tiszába történő természetes befolyását. Szeged belterületén folyamatosan figyelték a talajvízállást különböző tiszai vízállások mellett és megállapították, ahol az alsó partfal kiépült és akadályozza a víz befolyását a Tiszába, állandóan magas maradt a talajvízszint, míg máshol ez elhanyagolható mértékű volt.

Folyamatos mozgások

A partfalon az 1920-as évektől kezdve több, kisebb-nagyobb javítást végeztek, mivel különböző helyeken állandó mozgást, csúszásokat tapasztaltak. 1940–42 körül az útburkolat mintegy 200 m hosszon 10–12 cm-re megsüllyedt. Ez volt az első jele a további mozgások beindulásának. Az akkori háborús viszonyok miatt a mozgások nagyságrendjének figyelemmel kísérése elmaradt. 1946. szeptemberében a támfal elmozdulása elérte a függőlegesen 105 centiméteres, és a vízszintes értelemben vett 73 centiméteres elmozdulást. A partfal csuszását valószínűleg a közelben történő bombázás is elősegítette, ám inkább a talajvíznyomást nevezték meg „főbűnösnek”.

Partfaljavítás a háború után

1953-ban a Városi Tanács megbízást adott a rakparti süllyedés okainak megállapítását célzó talajfúrások végrehajtására. Az alsó támfal mögött rekedt talajvíz az agyag, és iszapos-agyag talajrétegeket eláztatta, csúszóssá tette, ezen az agyag felszínen csúszott a két támfal közti laza földtömeg a Tisza felé, miközben az alsó támfalat tolta maga előtt. 1956-tól tovább folytak a mérési munkák, egészen 1959-ig, amikor a nagyméretű partfalcsúszás intézkedésre hívta fel a figyelmet. 1959. áprilisában szakértői bizottság tartott helyszíni szemlét az alsó és felső Tisza-part mozgásának megakadályozására teendő intézkedések ügyében. A bizottság véleménye szerint a mozgások megakadályozása „a kőpartfal lényeges mértékben való lebontásával és a jelenlegi meredek parti rézsű, enyhébb rézsűben való kialakításával lenne megoldható”. A megvalósítás azonban, fedezethiány, és az 1970. évi nagy árvíz miatt elmaradt. A következő részben:Nagyárvíztől a még nagyobb árvízig (1970-2006)Tekintse meg a Tisza partjáról készült századfordulós képösszeállítást:
szegedi partfal partfal

Ez is érdekes lehet

Vágólapra másolva!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.

© 2024logo