A Víz Világnapja: súlyos társadalmi konfliktusok várhatók

A víz (nemzetközi) világnapja kapcsán mindig rendre felmerülnek nálunk is ugyanazok a problémák: a szárazság, sőt, az „elsivatagosodás” hazánkat (a Homokhátságot) is érintő kérdései, az egyre szűkülő vízkészlet, a vízi közművek privatizálásával kapcsolatos „mellékhatások”

, stb. Emeljünk ki most három olyan sajátos problémát, melyek konkrétan az idei évhez, illetve speciálisan a régióhoz (és persze Szegedhez) is kapcsolódnak.

I.

Az idei „víz világnapja” elsősorban a vízminőséggel foglalkozik kitüntetett módon

. Hazai vonatkozásai ennek elsősorban a VKI (víz-keretirányelv) magyarországi implementációja kapcsán vannak (a vízgazdálkodási tervvel összefüggésben) – különös tekintettel pedig a vízminőség-javító programra, amelyben a szűkebb (dél-alföldi) régiónk is erősen érintett. A tervezett fejlesztések ugyanis komoly aggályokat vetnek fel, sőt, ebből fakadóan a közeljövőben súlyos társadalmi konfliktusok is várhatók. Az egészséges ivóvízhez való hozzáférés ugyanis nem csupán a vízminőség uniós határértékeinek betartását (és betartatását) jelenti, hanem azt is, hogy ivóvíz (és az egyéb szükségletekhez nélkülözhetetlen vízmennyiség) mindenki számára elérhető legyen – méghozzá (mindenki számára) megfizethető áron

.

Az uniós pénzekből megvalósuló ivóvízminőség-javító programról (illetve annak kampányáról) sok szó esett az utóbbi időkben, de a fejlesztéseket kísérő (várható) anomáliákról annál kevesebb. A régiós fejlesztéseket koordináló DARFÜ (értelemszerűen) arra helyezi a hangsúlyt, hogy egyes szennyezőanyagok (kiváltképp az arzén) EU-s határértékek feletti jelenléte a helyi ivóvízben a továbbiakban tarthatatlan, ezért a megvalósuló beruházások szükségesek, illetve elkerülhetetlenek.<4> Kevesebb szó esik ugyanakkor arról, hogy a hatalmas költségekkel járó fejlesztések (beruházások) milyen megterhelést (hosszú távú áldozatvállalást) jelentenek majd az egyes (különösen a hátrányos helyzetű) kistelepüléseknek, pontosabban a kistelepüléseken élők számára, ugyanis a költségek jelentős részét az önkormányzatok a vízdíjba építik be, ami így az adott településen a többszörösére is növekedhet.<5> Ez azt fogja majd eredményezni, hogy sokan (akik ezt nem tudják megfizetni) a vezetékes víz helyett illegális vízkivétellel (saját kutakból) jutnak majd a jelenleginél lényegesen egészségtelenebb ivóvízhez. II. Hagyományosan a vízhez való hozzáférés kérdéskörébe tartozik az is, hogy az adott településen megoldott-e a szennyvíztisztítás és -elvezetés, illetve az is, hogy minden ember számára adottak-e az alapvető tisztálkodási és higiéniai szükségleteik kielégítéséhez a megfelelő körülmények. Különösen aktuális ez a kérdés most, amikor a kilakoltatási moratórium márciusi feloldásával ismét ezrek (köztük teljes családok) kerülnek majd utcára Magyarországon. Ezzel összefüggésben a Védegylet szegedi csoportja egy petíciót nyújt be a héten a helyi önkormányzatnak (a hajléktalanok jogainak védelmében), amelynek az alábbi pont is részét képezi: „3. Ennek a folyamatnak az első konkrét lépése, hogy alulírott szervezetek (és magánszemélyek) követeljük, hogy az átmenetileg vagy tartósan hajlék nélkül lévő embertársaink tisztálkodáshoz és egyéb higiéniai szükségleteihez való alapvető emberi jogait a város (az érintettek aktív bevonásával) biztosítsa, illetve legyen partner a közös megoldási javaslatok kidolgozásában és megvalósításában. Jelenleg a magyar állam sajnos nem garantálja minden állampolgára számára a lakhatáshoz és a munkához való jogot. Az Alkotmány ugyanakkor elismeri a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez (70/D. § (1)) valamint az emberi méltósághoz (54. § (1)) való jogát mindenkinek. (Magyarország ezen kívül részese a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának, amely garantálja a lakhatáshoz és az egészséghez való jogot.) Ezeket viszont súlyosan sérti, ha valakinek (illetve valamely társadalmi csoportnak) nincs tényleges lehetősége a tisztálkodásra, illetve mindennapi (higiéniai) szükségleteinek kulturált elvégzésére – anélkül, hogy közben különféle retorzióktól (fizikai bántalmazástól) vagy kitiltástól kellene tartania.<6>Ezen funkciók ellátására a hajléktalanellátó intézményrendszer önmagában nem elégséges: nem várható el (de egyébként meg sem oldható), hogy az érintettek egész napjukat ezen intézményekben (vagy azok közvetlen közelében) töltsék. Ezért elengedhetetlen, hogy bizonyos közösségi tereket (közintézményeket), illetve nyilvános illemhelyeket legálisan (azaz minden retorziótól mentesen) és térítésmentesen vehessenek igénybe az arra rászorulók, legelemibb tisztálkodási és higiéniai szükségleteik ellátására. (Jelenleg Szegeden nincs még jutányos, illetve méltányos áron hozzáférhető közfürdő sem, nincs térítésmentesen hozzáférhető nyilvános illemhely – sőt, gyakran az ivóvízhez való ingyenes hozzáférés is nehézségekbe ütközik vízhálózattal nem rendelkező lakótársaink számára.)” III. Az idei „zöld OT-re” (a hazai zöldszervezetek országos találkozójára) ezen a héten kerül sor, ezúttal a Hortobágyon (március 25-28. között). Az előbb említett két (vízzel kapcsolatos) probléma is szóba kerül a Védegylet „környezeti igazságossági” szekciójában. Ugyancsak hangsúlyosan jelen lesz a VGT (vízgyűjtő-gazdálkodás tervezése) eddigi hazai folyamatának elemzése és értékelése, illetve (tágabb értelemben) a VKI (víz keretirányelv) hazai értelmezése és megvalósításának ellentmondásai (anomáliái). Ezzel kapcsolatban érdemes (szó szerint is) idézni Jánossy András VKI-delegált szekció-felvezetésének a régiónkat is érintő egyik pontját: „A Víz Keretirányelv végrehajtására való hivatkozás nemcsak arra ad(ott) alkalmat a vizeseknek, hogy visszafoglalják a környezet- és természetvédelemtől a korábban (a bős-nagymarosi projektjük bukása velejárójaként) elveszített pozícióikat a központi és helyi intézmények vezetésében, plusz a hatósági munka irányításában - és ami még veszélyesebb: a jogszabályalkotásban -, de arra is, hogy a környezetvédelemre fordítandó uniós és hazai pénzek túlnyomó részét a vizes projektekre csatornázzák el. Példa erre a Tisza, ahol egy teljesen hagyományos – azaz korszerűtlen és ökológiailag káros – megaprojektet, a VTT-t<7>, mint természetvédelmi és vidékfejlesztési célú programot vezettek elő, aminek köszönhetően az indokoltat sokszorosan meghaladó beruházási pénzhez jutottak. A nagyobb pénzek leköthetősége érdekében azt a korábbi, 1999-ben tárcaközi egyeztetésen is már átesett megoldást, hogy az árvizeket a Tiszából a mélyárterekre és a természetes mélyedésekbe vezetik tovább – valamelyest helyreállítva az Alföld egykori vízháztartását és területhasználatát – egyszerűen kidobták, és helyette mesterséges tározókat építenek, sok méter magas töltésekkel, drága műtárgyakkal.”<8>

Szentistványi István(Védegylet)