EP 09 szubjektív 02 - Munkáspárt: már az indulás is siker

A június 7-i európai parlamenti választásokon tíz párt nyolc listájára adhatjuk le voksunkat. Kollégánk, Haág Zalán sorozatában az erőviszonyokat elemzi. A második részben a Magyar Kommunista Munkáspártól olvashatnak.

Sikerrel vette az első akadályt (azaz listát tudott állítani) a többszöri névváltozáson átesett, de húsz éve

Thürmer Gyula

(

képünkön

) által irányított Magyar Kommunista Munkáspárt. Ez azért is komoly fegyvertény, mert az MSZP-ből kiábrándult, kifejezetten baloldali meggyőződésű szavazókra hajtó kispártok - ilyen-olyan okokból - végül is nem fordulhatnak célegyenesbe. Így a Munkáspártból kiszakadt, vöröscsillag-viseléssel demonstráló Vajnai Attiláék fémjelezte antiglobalista, marxista (a legutóbbi választáson Munkáspárt 2006 néven próbálkozó) csoportot magába foglaló Zöld Baloldal sem indulhat a június 7-i voksoláson.

Esélytelen induló?

Mindez persze túlzott reményekkel így sem kecsegteti a magyar kommunistákat, akiknek esélyük sincs elérni az ötszázalékos bejutási küszöböt. Az MSZMP megszűnésekor, az MSZP megalakulásakor az elődpárt nevét és ideológiáját a kommunisták, vagyonát viszont a szocialisták örökölték. Mindez előrevetítette a lenini úton továbbhaladó Munkáspárt jövőjét - igaz, abban a bizonyos nagy könyvben talán nem volt megírva, hogy minden alkalommal sikertelenül kell ostromolniuk az Országházat. Két alkalommal igen közel kerültek a bejutáshoz: 1990-ben épp csakhogy lemaradtak az akkor négyszázalékos parlamenti küszöbről (3,68 százalék), nyolc évvel később már túlszárnyalták a négy százalékot is, ám ekkor pechjükre már öt százalék volt az a bizonyos parlamenti bejutási határ. Ezután felgyorsult a munkáspárti hanyatlás: a tagság elöregedett, illetve meghalt, így a fiatalok che-guevarista, alternatív környezetvédő, antiglobalista csoportjai jelenthették volna a párt túlélését. Ezt leginkább a Vajnai-frakció testesítette meg, a történet vége azonban ismert.

Lenini úton

Thürmer Gyula pártja fölött eljárt az idő. Pedig a pártvezért nem lehet azzal vádolni, hogy képtelen a megújulásra. Miközben visszataszító módon hitet tett például

Szaddám Huszein, Szlobodan Milosevics

vagy épp a kínai, illetve kubai elnyomó kommunista rezsimek mellett, a belpolitikában az elmúlt években teljesen szembehelyezkedett a korábbi (potenciális) szövetséges MSZP-vel annak neoliberális politikája miatt (ezen az alapon támogatott több fideszes kezdeményezést, például a 2008-as szociális népszavazást). De szimbolikus gesztust tett az egyházak felé, s az internacionalizmus helyett nemzeti húrokat is pengetni kezdett gazdasági (multiellenesség, hazai kis- és középvállalkozások támogatása), sőt bizonyos szempontból ideológiai értelemben is (támogatta a kettős állampolgárságot 2004-ben, s előszeretettel idézi

Lenin

mondását, mely szerint Trianon egy rablóbéke).

Tétek és esélyek

A szavazóbázis nagy részének elvesztése (1990: több, mint 180 ezer, 2006: kevesebb, mint 22 ezer szavazat) azonban rövid távon nem fogja a Munkáspárt megszűnését eredményezni. A szír elnöki palotától a kínai kommunistákig számos helyen megforduló pártelnök ugyanis aligha csak a kisnyugdíjas egykori partizánoktól és munkásőröktől számíthat adományra pártja számára. (Itt érdemes megjegyezni, hogy az ipari munkás múlttal rendelkező Szegeden - lásd más nagyvárosok példáját - az önkormányzati választásokon lehetett volna keresnivalója a pártnak, ám valahogy mindig tartózkodtak a Botka-féle MSZP-vel szembeni indulástól...) A mostani voksolásnak a magyar kommunisták számára igazi tétje nincsen, de megmutathatja, hogy a kiábrándult baloldaliak fogékonyak-e a balliberális médiában amúgy agyonhallgatott munkáspárti szóra. Ha sikerül több mint egy százaléknyi szavazatot begyűjteniük, az már nem jelent kudarcot; két százalék feletti eredmény pedig a jelenlegi körülmények között komoly sikernek számítana. Ám ez utóbbira a Munkáspártnak csekély az esélye.

(Folytatjuk)