A minap örökre elment, aki Szegeden lett színésszé

Emlékkép. Utazás, különös izgalommal – itt valami nagy dolog történhet, üzente barátjuk, s hozzátette: ezt látnotok kell. Az egyetemi színtársulatok minden fontos elődásán ott voltak, Szkéné, Universitas, hát persze, Szeged se maradhatott ki.

Derűs őszi nap volt. Az állomáson verőfény fogadta őket. Villamosra szálltak, a szerelvény komótosan araszolt, de nem bánták, nem siettek, előttük volt az egész nap. És főként a sokat ígérő este!

A kocsi végében álltak. Feltűnt, milyen gyér a forgalom. A széles sugárút nyugalmat árasztott, persze, a felszín mindig nyugalmas, csak a mély, az háborog többnyire, és háborgott akkor, ’71-ben, de csak langsam, langsam bitte, intette őket tanáruk, mert diákjai sorsa nem kockajáték tétje, hát lassan, lépésről lépésre, egyszer majd csak kinyílik nekik az idő.

A vaskerekű átbújt a Hősök kapuja alatt, megérintette őket a méltóság. Az Aradi vértanúk tere klinkertéglás épületeit végigverte a fény, csöppnyi ízelítő az egyetemváros-hangulatból. De annak ideje igazán majd este jön el, most még csak ott álltak a villamos „saroglyájában”, nézelődtek, a fogódzóba kapaszkodtak. Emlékképnek ez maradt sokáig.

A nagyposta előtt leszálltak. A belvárosban lófráltak egész délután, mindent megnéztek, ami megvan egy jobb bédekkerben, de tudták, most nem ez az igazán fontos, hanem az este. Ami eljött végre. Színház várta őket. Meg a diákszínház legendája. A korszakos rendező, Paál István.

A zsúfolt nézőtéren szusszanni is alig lehetett. Kezdődött az előadás, felharsant a hátborzongató kiáltás: Meddig tart még, doktor úr? Csak később jöttek rá, hogy ez a mondat, ez a dráma, Déri Óriáscsecsemője, és a rendező védjegye, a mélyre hatoló krisztusi tekintet végigkíséri az életüket. S bár azt sem tudták, hogy „meddig tart még” az, ami ellen az avantgárd zseni harcolt, de tanultak tőle küzdeni, mellesleg végigkísérték az útját Szegedtől Pécsen, Szolnokon át Veszprémig, a kirobbanó sikerekig. S a megrendítő végjátékig.

Akkor, hazafelé azt taglalták, mi volt, ami leginkább felfedezésszámba ment. Sorra vettek mindent, és arra jutottak: az a langaléta franciaszakos fiú! Hát persze, a darab címszereplője, akiben látni az őserőt. Akiről üvölt, hogy színész lesz, ha nem máris az.

A diákszínjátszás megújításában élenjáró, nemzetközi sikerek sorát felmutató Szegedi Egyetemi Színpad felfedezettje, az ikonikussá lett, Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész, Dunai Tamás e hét szerdáján 73 éves korában elhunyt. A Halhatatlanok Társulatának örökös tagja volt s maradt. És egy kicsit – örökre a városé…