Ámen - úgy van

„Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket.”

(Máté evangéliuma 5:44)

Vajon azt, hogy a szögesdrót melyik felénél állunk ki dönti el? Egy korszak, egy geopolitikai konfliktussal terhelt kérdés, egy magasabb vezetői szinten meghozott kizsákmányoló döntés, esetleg polgárháború? Egy megfáradt nap után a parkoló sötétjében szlalomoztam a túl közelre épített oszlopok között, és az eltelt év őrületes tempóján merengtem: mennyire nem volt mindez Isten előtt már kedves. Őszinte pillanataimban, - amikor épp nem látom magam lánglelkű, megalomán, omnipotens prófétának, aki ha szükséges korral csuhás, pocakos és kopaszodó lesz, hogy mezítláb hirdesse Isten szeretetét, aki megy és mást sem tesz, csak a világot borítja lángba -, beismerem magamnak, hogy mennyire gyenge és kevés vagyok akármihez, bármihez. Olykor előfordul, hogy hisszük, hogy mi borítjuk lángba a világot, ez nem olyasmi ami tudatosan érintene meg bennünket, legkevésbé sem, valahol a tudat alatt mérgezi meg a szívet, és egy ponton gonosz hitetővé válik. Isten szeretete az ami lángba borítja a világot, és nem hamut hagy maga után, hanem megtisztított nemes fémet. Néha mégis úgy tűnik mintha a gyűlölet lenne az ami a legfájdalmasabb és legperzselőbb módon égetné fel világunkat. Országhatárokat átívelően találkoztam mindazokkal, akik otthont, családot, kapcsolatokat, szeretteiket, kultúrájukat és anyanyelvük lehetséges használatát is maguk mögött hagyták, mert életük, megélhetésük is kockán forgott. Polgárháború sújtotta területek vérző, sebzett térségeit hagyták maguk mögött, hogy káosz helyett a rendet láthassák meg egy lehetséges új hazában, mert amikor maguk mögött hagyták a régit, csak remélni merték hogy várhat rájuk egy hely amit ismét otthonuknak nevezhetnek majd. Nem tudom elképzelni, hogy milyen az élet ott ahol a közbiztonság és közellátás csak mitikus, mesebeli fogalmak, mert az utcákon szabad préda az emberélet ahol a farkastörvények uralkodnak. Ezekről a területekről nagyon sok iszlámhívő érkezik, olyan férfiak és nők és gyermekek is, akik születésüktől fogva ebben a hitben nevelkedtek, a muzulmán vallás alapjai szerint értelmezték a hitet. Észak- és Közép- Afrika forró szelei, a Közel-Kelet korábban kelő napsugarai elhozzák hozzánk azokat, akik oly távol éltek tőlünk hosszú éveken át, minden kulturális és vallási különbséggel egyetemben. „Isten az egyetlen akiben bízhatok, aki megtart engem”- amikor először hallottam ezt egy muzulmán ember szájából, nem mondhattam rá mást magamban, mint azt, hogy „ámen, úgy van”. Ő is menekülttáborban él, éppúgy ahogy a Közel-Keleten üldözött keresztény testvéreim élnek menekült táborban. Talán joggal merült fel bennem a kérdés, hogy én, aki Jézus Krisztust mint megváltó Istent tisztelem miként lehetek legőszintébben olyan emberek segítségére, akiknek szélesebb körű teológiai ismeretük van a kereszténységről, mint a keresztény embereknek az iszlám vallásról. Mennyi sztereotip vélekedés ül meg a jelenkor nyugat- és közép- európai gondolkodó elméiben arról, hogy egy adott vallást teljes mértékig a terrorizmussal azonosíthatunk, - azt csak Isten tudhatja. Ugyanakkor arra mi magunk választ kaphatunk, hogy amikor egy fogalommal azonosítunk egy embert, összemosva származott országát, vallási nézetét és bőrszínét egy uralkodó félelemmel, akkor egészen bizonyos, hogy láthatatlan és áthatolhatatlan falat vonok kettőnk közé. Amikor életemben először találkoztam keresztényekkel, átlagos emberekkel találkoztam, mondhatnám azt is, hogy az átlagnál unalmasabb emberekkel, az akkori serdülő lelkem hevületének igényének tükrében, de mégsem mondhatom ezt. Miért nem? Azért mert közöttük találkoztam egy fel nem fogható, szavakba nem önthető egyedi, semmihez sem fogható megtapasztalással: Isten jelenlétével. Vele aki a maga bölcsessége révén az emberekre bízta az evangéliumát, hogy embereken keresztül szeressen és jelenlétével ruházta fel mindazokat, akik egyszülött fia megváltásban élnek. Amikor ilyen fűszer, ilyen só és világosság tölti be a teret, akkor a szívünkre terhelődik minden, ami elválaszt bennünket Istentől, és ekkor mér készen áll az ember arra, hogy befogadja az ingyenes megváltás kegyelmének üzenetét. Joggal merül fel a kérdés ezen a ponton, hogy miként láthatja meg bárki Isten szeretetét az életemben, ha valóban egy láthatatlan falat emeltem a szívemben, egy olyan falat, aminek a tégláit a félelem, és a jogosnak vélt harag kötőanyaga tart össze. Ha a közel-keleti térségben életveszélyben élő keresztény testvéreimre gondolva vallási alapon elutasítok embereket, akkor ugyanazt a hibát követem el amit az üldözés alatt élő keresztényekkel szemben követnek el. Nem a teológiai tudásunk dönt arról, hogy Isten megérinti-e a szívünket. Hiszem azt, hogy a szeretet Isteni mértéke lesz örökké mérvadó, e nélkül az evangélium üzenete örökre hamisan cseng. Kedves Olvasók! Nem könnyű témát feszegetek a fenti gondolataimban, de hiszem azt, hogy interaktív fórumra érdemes kérdés, ami hívőként és nem hívőként szemünk elé kerül, még akkor is, ha nem mindenkinek van személyesen tapasztalata vagy érintettsége a felvetésben.