Egy nap újra találkozunk a Mennyei honban

Akárcsak az országunkban élők jelentős része, az elmúlt héten, én magam is ellátogattam, a már nem élő szeretteim sírjaihoz, hogy koszorút és mécsest helyezzek el, hol egy síremlékműnél, hol egy egyszerű fakeresztnél, hol pedig egy urnánál, tudva azt, hogy amikor belépek egy temetőbe már nem találkozhatok ott olyan emberi lelkekkel, akik valamikor köztünk éltek testben.

Gyermekkoromban némi hátborzongással léptem át a kovácsoltvas kerítés határát, a félelem szorította meg a szívemet, arra gondolva, hogy lehet hogy ezek az emberek még itt bolyonganak szomorúan és magányosan a sírok között, a még rendezetlen ügyeik felett érzett keserűségük ide béklyózta őket, ebbe a világba. Jól lehet még attól is tartottam, hogy ezeknek a holtaknak hatalma van az élők fölött, még szellemi alakban kísérthetik őket. Két kultúra határán nőttem fel, és bizony a másik kultúra úgy tartja, hogy valamikor szeretteinknek még érdemes pálinkát, harapnivalót vinni, vagy akárcsak egy piros kerek almát odahelyezni, a sírkő hideg peremére, hogy ne szenvedjen hiányt a másvilágon sem. Ez a másik kultúra úgy tartja, hogy a felravatalozott halottat búcsúzóul szájon csókoljuk. Ma már amikor ugyanazt a vaskaput nyitom ki, ami nyikorgással tárja fel ezt a valamikor hátborzongató világot, egészen más szemmel látom meg a jelentőségét. Egyfajta társadalmi köztérnek látom a temetőt, főként kisebb településeken, ahol lépten-nyomon ismerősbe lehet botlani. Mindenki csevegésre vágyik, főleg azok, akik úgy érzik, hogy örök magányra lettek ítélve a legközelebbi hozzátartozóik elvesztésekor. Tetszőleges csoportokba verődve kérdezgetik egymást mindennapjaik ügyes-bajos dolgairól. Közben mindenki óvatos, lapos pillantással pásztázza a másikhoz tartozó síremléket, csinosabban van-e felékesítve a nagy napra, élő vagy művirággal megtisztelt a kegyeleti hely, tobozból vagy épp szalmából font koszorú díszíti-e, kellően kihívó mécses szórja-e a lángot a kőből készült virágtartók mellett? A temető ilyen értelemben elsősorban az élőkről beszél és csak sokad sorban beszélhet nekünk a holtakról. Miért? Azért, mert ők már nem tartózkodnak a Földön. Volt mégis egy nap, amikor megnyíltak a sírok és holtak életre keltek. Elhiszik ezt nekem? Most akkor képzelje el mindenki azt a sziklába vájt sírt, aminek a záróköve több mint kétezer évvel ezt megelőzően elhengerült a sír elől. A benne lévő személy, ahogy Ő azt megígérte harmadnapra feltámadt. Az ige azt írja, hogy Jézus Krisztus feltámadását követően sokak feltámadtak és Ő maga pedig foglyokat vitt magával, és ajándékokat adott az embereknek. Ezek a feltámadt emberek pedig bementek Jeruzsálembe és sokaknak megjelentek. Mit is jelent ez egészen pontosan? Az ószövetségi időkben Jézus Krisztus életét, halálát és feltámadását megelőzően, még nem készült el az út a Mennyországba. Lukács evangéliumából megtudhatjuk, hogy az alvilágnak –ami nem egyezik meg a hétköznapi fogalomként használt pokol fogalmával- két része volt, az egyikért Ábrahám felelt, az ő pártfogása, vigasztalása alatt voltak azok, akik igaz Istenhitben és hűségben, tehát igazságban hunytak el. E lelkeknek Jézus eljövetelével megnyílt a Mennyország kapuja. Így válhatott valósággá az ige: „

Felment a magasságba, foglyokat vitt magával, ajándékokat adott az embereknek.

” (Pál efézusiakhoz írt levele 4:8). Ezek a lelkek vele mentek, ők, a halottaikból feltámadt hithű emberek. Ezért amikor ma elmegyek a temetőbe én a szívemben örömmel megyek oda azok sírjához, akikről tudom, hogy pusztán testük maradványa nyugszik a földben, lelkük pedig már a Mennyei honban örvendezik. Akikről ezt biztosan nem tudhatom, azok felől pedig csak remélem, hogy mégis.