Nem a Hold a cél: egy leszerelt katonáról

„Manapság a gyermekek rengeteget tanulnak arról miként juthatnak el a Holdra, de nagyon keveset arról, hogy miként juthatnak el a Mennybe.” (David Jeremiah)

A napokban hallottam egy férfiról, aki kazahsztáni lévén, a Szovjetunió idején, katonai sorozását követően oroszországi területre került szolgálatát teljesíteni. Egy nap az utcán járőrözve meghallott egy beszélgetést, amiben két idegen egy számára ismeretlen dologról diskurált, kristálytisztán kihallotta: „A Biblia egy olyan könyv, amit jó olvasni.” Ez az egyszerű kis mondat sokáig visszhangzott benne, olyan erővel, hogy nem tudta elfelejteni. Leszerelését követően, nem sokkal később, már újra Kazahsztánban, egy piaci könyvvásárban rátalált egy Bibliára. Nem habozott, rögvest meg is vette. Egy könyv olvasásának legelfogadottabb módja, hogy az első oldalon az első fejezettel indítunk, és feltételezzük, hogy valamiféle cselekmény és kronológiai sorrendiséget fedezünk fel az események láncolatában. A leszerelt katona olvasmányában igen hamar eljutott egy állatáldozati pontra, ahol az ember bűnös volta indokolta a helyettes véráldozatot. Nem tellett számára sok időbe felismerni, hogy ő maga sem él, és még csak nem is élhet bűntelen életet, belátta az életére nézve a helyettes áldozat szükségét. Kevéske olvasmányélménye elvezetett egy sorsdöntő felismerésig. Ugyanakkor a megoldás lehetősége egyelőre csak egy elképzelést tartalmazhatott. Felkereste egy állattenyésztéssel foglalkozó barátját, egy hatalmas gazdaságban, akinél a birkaállományból is bőven lehetett válogatni. A nyáj közeléből szemlélve a jószágokat, kiválasztotta a legformásabb, legszebb gyapjúval borított állatot, ami alkalmasnak tűnt a saját bűneinek áldozatára. El is döntötte magában, hogy megvásárolva a tetszetős jószágot felviszi majd egy hegy tetejére, ahol Isten előtt lemészárolva, annak vére megtisztítja majd őt vétkeitől. Az alkalmas idő egyéb teendők okán még nem érkezett el. Egy nap a városban ahol élt, egy másik barátjához igyekezett, amikor annak lakásához közeli padon egy asszonyra lett figyelmes, aki egy térdén nyugtatott Bibliát olvasott épp, igen elmélyülten. Nem tudta szó nélkül megállni a látványt, ezért annyit mondott az asszonynak, amennyit maga is hallott: „A Biblia egy olyan könyv, amit jó olvasni.” Az asszony felnézett olvasmányából, de semmit sem szólt a számára idegen férfinak. Eltelt néhány nap, és a férfinak ismét barátjánál akadt dolga, amikor újfent megpillantotta az asszonyt, aki akárcsak előtte lévő napon, épp akkor is a Bibliát olvasta ugyanott, ahol először is látta őt. Ránézett a padon ülő asszonyra, aki ráemelve tekintetét ez alkalommal nem állhatta meg szó nélkül a férfi jelenlétét, elmosolyodva csak ennyit mondott: „Ismerek másokat is, akik jó könyvnek tartják a Bibliát.” Az idő amiben ekkor járunk, és az idő ami napjainkban is közeleg, csak földalatti mozgalmak formájában tehetett lehetővé a hithű kereszténységet. Egy ilyen titkos, regnáló rendszer által tiltott összejövetelre vitte el az asszony a férfit, ahol megismerkedett más „Biblia kedvelő” emberekkel is. A szeretetteljes fogadtatásra elmondta mindazon megtapasztalásait, valamint logikus következtetéseit, amire addigi olvasmányai során eljutott, nem megfeledkezve a formás birkáról, amit egy hegyen áldozott volna fel bűneiért. Meghallva a gondolatait a kedvesen és megértően felnyitották előtte az Újszövetséget, János evangéliumát, amelyben Jézusról ez hangzik: „Íme az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét!”( János evangéliuma 1:29). A férfiból azóta keresztény tanító lett, aki azóta is hirdeti az újszövetségi igazságot, azt az igazságot, amire a saját lelke jogosan éhezett már akkor is, amikor még annak teljességét nem ismerhette meg. Kedves Olvasók! A gyermekek manapság valóban jobban tudhatják, miként érhető el a Hold, semmint azt tudnák, hogy miként érhető el a Menny. Pedig az odavezető út, olyan egyszerű, hogy szinte már ostobaságnak tűnik.