A szeretett város

Mostanában gyakran megkérdezem magamtól, hogy van-e olyasmi ebben az életben amit nem tettem meg, de szerettem volna, olyasmi ami csak ebben a földi életben lehetséges, valami amit ha véget ér az élet már nem tehetek meg. Suhanó gondolatok és képek jönnek ilyenkor a szemem elé, csupa megmosolyogtató pillanat: talán igen, egy hortobágyi naplementét még megcsodálnék, mert tudom kinek a keze alkotását dicsérné.

Ugyanakkor, ha őszinte akarok lenni, a szívem legmélyéről, maradéktalanul mondhatom, hogy nincs olyan gondolat, vagy be nem teljesült vágy a szívemben, ami meg nem kaptam volna, ami meg nem történt volna. Miért? Azért mert ha Istennel éljük az életünket, akkor vágyaink az akarata szerint alakulnak, és ha követjük azt az utat, amit kijelölt, akkor mindent gazdagabban ad meg semmint azt valaha hittük volna. Több mint tíz év távlatában mondom, hogy ez velem is így történt.

A benne élők…

„ A teremtett világ ugyanis hiábavalóságnak vetett alá, nem önszántából, hanem azáltal, aki alá vetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik, és együtt vajúdik mind ez ideig.” (Pál levele a rómaiakhoz 8:20-22)

A tegnapi nap deres, ködös szürkeségét figyeltem az utcákat és arra gondoltam, hogy szeretem ezt a várost és a benne élőket. Amikor hosszú évekkel ezelőtt haza költöztem Dél-Franciaországból egy hideg, borongós, decemberi napon, az örökzöld színek helyett a szembeötlő téli fakóság sem volt képes azt a lobogó szeretetet megkoptatni a szívemben, ami ez iránt a város iránt mindig is égett. Hiszem, hogy nem tehetek bölcsebbet és bátrabbat annál, mintha a szeretetemet úgy fejezem ki, ha elmondom az itt élőknek, hogy van egy Isten, aki szereti őket, és még ennél többet is tett értük: megváltásával ajándékozta meg az itt élőket is. Hány olyan embert ismertem már ebből a városból, akik úgy élték mindennapjaikat, hogy lemondással terhelten elmúlt évekről, fiatalságról, egy „szebb” és egy „jobb” világról álmodoztak? Sokat. Hány olyan embert ismertem már, aki fényesre csiszolt emblémaként mutogatta „tökéletes” hivatását, és „tökéletes” magánéletét, amiben kiteljesedni látta önmagát? Rengeteget. Ugyanakkor mindnyájan, maradéktalanul megadták volna az igenlő választ, ha feltettem volna nekik a kérdést: van-e olyasmi az életükben, amit nem tettek meg, de még megtennék, ha most érne véget az élet.

…javát hordozni

„De hála legyen Istennek, aki a Krisztus ereje által mindenkor diadalra vezet bennünket, és ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt. Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között: ezeknek a halál illata a halálra, azoknak az élet illata az életre.” (Pál második levele a korinthusiakhoz 2:14-15)

Gyerekkoromban, mint minden egészséges lurkónak, nekem is voltak álmaim, és terveim arról, hogy mi mindent fogok megtenni, milyen helyeket járok be ebben a világban, milyen nyelveken fogok beszélni még, hogy fogok egy különleges, egyedi életet kialakítani, amiben jól érezhetem majd magam. Most ha visszatekintek, akkor azt látom, hogy ezek közül szinte minden megtörtént velem, amiről álmodoztam, épp csak nem annak a dicsőségére, akit eredetileg szerettem volna: nem önmagam dicsőségére. Isten dicsőségére élni egy életet a legkevésbé sem emberi munka, nem emberi folyamat, amiben még a szenvedésből és a tragédiákból is valahogy azt látja meg a szemlélő, hogy létezik egy Isten, hogy arra tanúbizonyság a másik embernek nem pusztán az öröme, de még a nyomora is, hogy van egy Megváltó. A közelmúltban valaki őszintén megkérdezte tőlem: hogy vagyok. Elmondtam neki mindazt amin átmentem és még átmegyek, amit egy mély hallgatás követett. Ekkor egy komoly szempár nézett rám, és annyit mondott a tulajdonosa: „Nóra Neked olyan csodálatos az életed.” Igaza volt, hisz a keresztény élet csodákkal van kikövezve, a csodákban élünk, és a szó legszorosabb értelmében a csodákban halunk majd meg. Ez olyasmi, amiért az ember nem tehet semmit a humánum erejével, egyszerűen megengedi Istennek, hogy végezze az életében a munkáját. Az én szívemben nagyon erősen dobog a vágy arra, hogy Szegeden minél többen éljenek olyan életet, ami csodákkal van kikövezve, olyan életet, amiben meglátható Isten létező valósága. Lehet szeretni egy várost önző módon a mi javunkra, és lehet szidni egy várost önző módon a saját akaratunkra, de lehet szeretni egy várost a benne élők javára, úgy hogy a szívünkön hordjuk az ott élők örökkévalóságának sorsát, örökkévalóságának helyszínét: hol töltik majd a polgárok? A mennyei honpolgárságban vagy az örök sötétség birodalmában?