Az igazi kapcsolathoz három személy kell

Van egy fiatalember az életemben, aki hat évének teljes öntudatával szegezi felém, szeretetteljesen, de megrendíthetetlen szilárdsággal a kérdést valahányszor vigyázok rá: „Nóra, férjhez mentél már?”. Nemleges válaszomra minden esetben biztosít róla, ha pártában maradnék ő a megfelelő korban gondoskodni fog róla, hogy bekösse a fejemet. Mindenesetre, ha addig nem várnék, minden alkalommal a lelkemre köti a csöpp nebuló, hogy bölcsen és magamhoz méltón válasszak. Néha csodálkozó tekintetével szemöldökét magasra emelve kéri rajtam számon. „Miért nem?”. „Mert Isten nem hozta még el a társamat, vagy nem is fogja.” A számára mi sem természetesebb választ tudomásul véve, ugyanezzel a komolyságával fordul vissza a társasjáték dobókockáihoz, hogy jöhessen a következő kör.

Szexuális forradalom…

„Mert a maga testét soha senki nem gyűlölte, hanem táplálja és gondozza, ahogyan Krisztus is az egyházat, minthogy tagjai vagyunk testének."A férfi ezért elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté."

( Pál levele az efezusikahoz 5:29-30) A szexuális forradalom óta begyepesedett minden olyan gondolat, vagy megnyilatkozás, ami egy nőről és egy férfiről beszél a földi élet egész folyamán, ha szerelmi kapcsolatról, vagy házasságról van szó. Ami mégis rendkívül érdekes, hogy ha az említett forradalom vívmányai valóban sikerrel jártak volna, akkor most egyre boldogabb Föld lakókkal találkoznánk, és Szeged városában is egyre elégedett magánéletű emberek sorát szemlélhetnénk. Ehelyett főként a családi élet elsődleges közlő csöppségeit hallgatva, akik ha próbálnának sem tudnának még hazudni, sokszor hallom a tényközlést, hogy az Anyu és az Apu nincsenek most jóban, Apu elköltözött. Ezek a gyermekek sokszor a szülői kapcsolat lenyomatait őrzik a kis lelkükben, ami olyan érzékeny és finomhangolással van a szülők irányába, hogy rezdül a lelkiviláguk minden nehézségre, elfojtott szidalmazásra, Anya és Apa között fennálló feszültségre. Most jöhetne egy kollektív közvélemény által felszakadt sóhajtás: „Mi tévők tehetnénk? Hisz mindenki elválik.”. Akkor most elmondom a botránykeltő igazságot: egy kapcsolatban nem két személyre, de háromra van szükség ahhoz, hogy jól működjön. A férfira, a nőre és magára Istenre.

A képlet hiányzó személye…

„Ne tévelyegjetek, szeretett testvéreim: minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.”

(Jakab levele 1:17) Mi történik, akkor, ha kivonjuk a képletből azt a személyt aki maga teremtette és hívta életre a nő és a férfi összetartozó bensőséges egységét? Valós alap nélkül minden építmény kártyavár módjára dől össze. Minden érzelem, bármilyen magas hőfokon is forrna, előbb vagy utóbb kihűlt érzések kiüresedett, keserű valóságaként fog megjelenni. A hétköznapok szürkére őrlő malma kíméletlenül szedi darabokra az ideák csodáiba burkolt kapcsolatokat. Hiába a megrendítő példák sokasága az emberek mernek újra remélni, és újrakezdeni, más emberben megkeresni az élet fő tartalmát, értelmét, szubsztanciáját. Ezt követően pedig szükségszerűen ismételten csalódnak. A vágy helyén való, hisz az élet értelmének keresése lényünk szerves része, de azt nem lehet emberi személlyel betölteni, ez minden esetben keserűséget szül. Az Isten alakú vákuum isteni forma betöltésére égeti annyira az emberi szíveket. A másik fél, akit Isten akar szerezni, nem az egy éjszakára, néhány hétre, vagy évre szóló más személlyel megújítható kaland. Az Ő tervében nincs több nő és nincs több férfi.

A szabadság tökéletes törvényében…

"De aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele, és megmarad mellette, úgyhogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója: azt boldoggá teszi cselekedete."

(Jakab levele 1:25) Az emberi lélek elsődleges szükséglete, az hogy kifizették érte, a bűneiért, a természetfeletti árat. Ha ez megtörténik, akkor következik csak el a valós utazás, amire gyakran hallottam egy közkedvelt hasonlatot: „a keresztény élet egy kaland”. Aztán idővel ráébredtem, hogy ez így nem állja meg a helyét. A keresztény élet kaland, akció, dráma, néha thriller, előfordul, hogy romantikus dráma, olykor szatíra, de abban az egyben biztos vagyok, hogy nem állókép. Ezen a vándorúton, ami a Menny felé vezet már itt a földi életben is, lehet egy igazi vándor társ. Ezt a társat elsődlegesen nem az emberi akarat választja, hanem az Isteni terv, de semmi jót: sem a szerelmet, sem a kölcsönös bizalmat, semmit nem kíván megtagadni tőlünk. Erre a személyre várni nem szégyen, mi több merem állítani, hogy olyan dicsőség, ami kizárólag Istenre mutat, nem emberi dicsőség. Mint jóformán minden, ami nem az ember, hanem az Isten dicsőségét szolgálja a világban, ez is elmeháborodottságnak tűnik: várni erre a személyre. Pedig a mai egyházak szószékeiről épp ez a kijelentés nem hangzik elégszer: egy kapcsolatot nem fog legitimálni egy egyházi esküvő. A házasságban a két fél kevés, Isten személye elengedhetetlen. Nélküle pont olyan lehet egy házasság mint, egy menyegző vőlegény nélkül. Az élet értelmét soha senki nem fogja egy másik emberben meglelni, de az élet alapvető valós értelmében, a vándorúton, kaphat ajándékként egy társat, hogy már együtt bandukolhasson vele tovább a hívő élet korántsem göröngyöktől mentes útján, abban ajándékként megkapja a szerelmet és a szeretet is. Olyan szeretet, amivel csak az szerethet, aki nem magából meríti a szeretetet, de Istentől kapja azt, mert a szabadság tökéletes törvényében meghozott cselekedetek boldogíthatnak csak igazán.