Keresztény egység, de milyen alapon?

Ön micsoda? – kérdi az egyik keresztény a másikat. Milyen nagyszerű lenne leszelni a szó előtagját, hisz önmagában véve is „csoda”, hogy keresztény.

Mégis szeretettel ütik egymásra a tüzes billogot a keresztények: katolikus, református, baptista, evangélikus, metodista, pünkösdi, vagy még mindennél is „rosszabb”? Megteheti a humán vezetés, és meg is teszi, hogy emberi rangsort állít, az Isten által alkotott teljes egyenlőségbe, de akkor sem tesz mást, mint egy már eldőlt ütközet győztes oldalát regulázza teljesen fölöslegesen. Rossz kérdésre csak rossz válasz születhet: nem a hithű keresztény felekezeti hovatartozás a kérdés. Egyetlen kérdés van csupán, ami megállja a maga helyét: Krisztust követi az ember vagy sem?

Leütjük egymás fejéről a koronát…

„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (János evangéliuma 13: 34-35)

Jézus Krisztus

személyével kapcsolatban kijelenteni, hogy őt követi valaki a legelszántabb legmerészebb, legelbizakodottabb, legőrültebb, legbátrabb, legmegvetettebb állítás, amit valaha hallottam. Követhet-e bárki egy olyan személyt emberi erőből, aki maga bűntelen életet élt, aki tökéletesen egylényegű volt Istennel, egy olyan személyt, aki felvitte a keresztfára az emberiség bűnét? Nem. Önerejéből még egy lépést sem tehet az általa kijelölt irányba, csakis az ő ereje révén. Leírhatnám, hogy már hányszor és hogyan kérdőjelezték meg a hitemet keresztények, hogy üvöltöttek már rám, miként igyekeztek bizonyítani, hogy egy olyan ember, mint én, nem lehet Krisztus testének a része. Leírhatnánk itt sokan, hogy köpött le már nem egyszer a ’testvér’ és még csak hazugság vádja sem érhetne bennünket, de felkiáltójellel állítom, hogy nem erre hívattunk el! Ha nem szeretem a testvéremet, miként fogja felismerni ez a világ, hogy ahhoz a bizonyos egy eklézsiához tartozunk? Jézus Krisztus maga állítja, hogy onnan fog benneteket megismerni ez a világ, hogy szeretitek egymást. Ezt az állítást tapossuk meg valahányszor szellemi kardot ragadva igyekszünk leütni egymás fejéről az üdvösség koronáját.

Az egy szellemi gyülekezet…

„Mert ahogyan egy testnek sok tagja van, de nem minden tagnak ugyanaz a feladata, úgy sokan egy test vagyunk a Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai.” (Pál rómaiakhoz írt levele 12:4-5)

Ha a merev kereteken túltekintünk, amikor képesek vagyunk meglátni a megnevezések korlátait ledöntve, hogy valóban létezik, az egy eklézsia, Krisztus teste. Aki hittel befogadja a megváltását, attól függetlenül, hogy melyik keresztény felekezethez tartozik ugyanúgy tagja a nagy szellemi gyülekezetnek. Ennél hajmeresztőbbet is merek állítani: ha egy nap az egy élő Isten előtt megállva végre találkozik Teremtőjével, senki nem lesz kíváncsi a felekezeti hovatartozására, Jézus Krisztus arról fog bizonyságot tenni, hogy Ő maga személyesen ismeri-e. Mindez nem kérdőjelezi meg a különböző felekezetek és gyülekezetek létjogosultságát. Isten kreatív teremtő lévén nem teremtett két egyforma embert, mindenkinek ad személyesen elhívást arra, hogy melyik közösségben képzeli el a személyes keresztény szellemi növekedését, hol képzeli el, hogy bekapcsolódjon a nagy munkába: az evangélium terjesztésébe. Ezzel együtt képes belátásra és türelemre is nevelni, mert akiket Krisztus köt össze, azoknak gyakorta kizárólag ez az egyetlen összekötő kapcsa, és értelemszerűen súrlódnak épp eleget. Éppúgy, ahogy a halászok, az orvossal meg a vámszedővel egy gyülekezést alkottak, tanítójuk elhívására.

Krisztus követése…

„Az Isten Lelkét erről ismeritek meg: amelyik lélek vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, az Istentől van.” (János első levele 4:2)

Aki ódon illatokban, merev rituálékban, egyéni felekezeti szokásokban, gyülekezeti ruházkodásokban, mások számára érthetetlen szavakban keresi Istent, soha nem fog rálelni az igaz hitre. Ugyanakkor, ha már megismerve az igazságot a szellemi eklézsia tagjaként értelmet nyerhet az egy adott gyülekezethez való hovatartozás. Nem azért, hogy keresztényként testvéreire ujjal mutogatva gyalázkodjon, hanem hogy saját elhívását megfelelő helyen és időben végezhesse. Így ha találkozik az egyik keresztény a másikkal különböző gyülekezetekből, és a bennük lakó közös Lélek egymást felismeri, nem ildomos kölcsönösen marcangolva kínozni a másikat, hanem feltehetik az egy igaz kérdést: Krisztust követed-e? Az őszinte válaszon függ a közös hovatartozás, hisz valóban Krisztuskövető, akkor napról napra ugyanarra a képre formálódnak.