Akinek a szemében már nem számít „a mások a véleménye”

Őszintén beszélni a hitről? Bizonyságtétel nélkül? Nem lehet. Írhatok én a kereszténységről bármit, de ha nem írom le, mi az élő hit, akkor fabatkát sem érnek gondolataim. Milyen is az, amikor már nem számít „a mások véleménye”? Nos, milyen is az valójában?

Egyszer Szeged belvárosában egy néptelen templomba menekültem be imádkozni fájdalmamban, dühömben, haragomba. Ott kértem azt az Istent, akit már hosszú évek óta ismertem, hogy vegye el tőlem azt a fájdalmat, azt a dühöt, azt a mérhetetlenül kemény szívet, amit ott, és akkor a magaménak éreztem. Már évek óta nem kellett azzal törődnöm, amit úgy hívnak „a mások véleménye”, ezt is elmosta Jézus vére. Keresztényként már szabadon lélegeztem afölött, hogy bolondnak tekintenek, hogy nekem már nem kell szégyellenem az őszinte szavakat, mert tudtam, hogy honnan jövök és tudtam hová tartok. Egyetlen személy véleménye számított, csakis azé a személyé, akit magamban mindig a Mennyei Apukámnak nevezek. A világ szemében őrült marad minden élő hitű keresztény ember, hisz csak őrültség lehet a nem látható dolgok felől való bizonyosságban élni. Ugyanakkor éppen ez az, ami megszabadít valóságosan a mások elvárásaitól is. Isten előtt pőrén állunk: nincs rajtunk intellektuális vagy dekorativitási gúnya, nem is kell, hisz Isten csak és kizárólag a szíveket vizsgálja. Az Őbenne hívőknek pedig megadja, hogy a Lélek bölcsessége révén embertársaiknak a szívét lássák meg, minden külsőségtől mentesen. Ahogy megszólítottam Istent, megérintette a lelkemet és ki sem kellett mondanom mit kérek - vegye el szívem keménységét-, már el is kezdte a munkát, hirtelen elkezdtek potyogni könnyeim. Egy idő elteltével a padra helyezett táskám felé nyúltam, papír zsebkendő után kutatva, de ha létezik olyasmi, amiről rendszerint megfeledkezem, az éppen a zsebkendő, így hasztalan kutattam. Pár perc múltán tarthatatlanná vált a zsebkendő nélküli lét, a szipogás nem tűnt kellően hasznos megoldásnak. Felkeltem a helyemről, elindultam az üres padsorok között és igyekeztem emberekre lelni. Hirtelen megpillantottam két idősebb asszonyt, akik bár egyértelmű volt, hogy nem Isten mélyebb ismeretére jöttek, hanem az épület szépségein sóhajtoztak kórusban, mégis bíztam benne, hogy megszánnak. „Elnézést kérek, hogy megszólítom Önöket, esetleg kérhetnék egy papírzsebkendőt?” A két hölgy rám nézett, összevont szemöldökkel méregettek: meredtem figyelték kócos hajamat, könnyes szememet, kipirult arcomat. Összenézve kölcsönös fintort váltottak, olyasfélét, amiben tudatták egymással, hogy nem arra vágytak, hogy éppen egy tébolyult nőszemély zsebkendőigényeit elégítsék ki. Végül előbukkant egy harmadik személy, aki megsegített a prózai, de rendkívül elementáris igényemben. Visszamentem a helyemre, mert még bőségesen volt mondani valóm Istennek, és tudtam, hogy visszavár. Közben ismét teljesen elnéptelenedett az épület, a hölgyek elmenekültek. Ahogy csukott szemmel folytattam volna az Istennel való beszélgetést, kicsit háborgott a lelkem. Mégis mit mondhat el a külső egy emberről? Semmit, de ahhoz ezek szerint épp eleget, hogy ne kaphasson papírzsebkendőt. Tudtam, hogy ennél azért mélyebb meglátást is szeretne Isten a szívemre helyezni, egyszerűen tudtam, hogy ott kell maradnom, pedig már az az egy darab papír zsebkendő sem bizonyult elegendőnek. Hideg is volt, és persze a hely sem volt megszokott számomra: azért jöttem ide imádkozni mert a belváros forgatagából ide lehetett bemenekülni. Rendületlenül imádkoztam, mondtam saját szavaimmal: mindent, őszintén. A teljesen néptelen templomban, még mindig lehunyt szemekkel, hirtelen lépések neszét hallottam, közvetlen mellőlem. Kinyitottam a szemem, de senkit sem láttam. A hölgyeknek igazuk lehetett: normalitásom erősen megkérdőjelezhető. Hát persze: hisz hívő keresztény vagyok, aki egy olyan személy feltámadásában hisz, aki tulajdonképpen megöltek, de meg vagyok róla győződve, hogy feltámadt és örökké él és uralkodik. Ez valóban tébolyda a világ szemében. Ám ekkor lepillantottam a padra, és megláttam egy igekártyát az előbb még üres pad tartóján. „Lelkem Istenben lel nyugalmat, segítség csak tőle jön” (Zsoltárok 62:2). Nagyot dobbant a szívem, majdnem kiugrott a mellkasomon, alig mertem hozzáérni. Felemeltem, és megtapogattam, nem álmodom-e? Hálát adtam még utolsó szavaimmal Istennek, felkeltem és próbáltam keresni az igekártya humán forrását. Nem találtam, de egyszerűen képtelenség volt, hogy a lépések neszezése és aközött az idő között, hogy kinyitottam a szemem valaki bújócskát játsszon a néptelen templomban. Nem tudott volna ennyi idő alatt elrejtőzni. Úgyhogy le is vontam az egyetlen logikus, rendkívül reális keresztény konzekvenciámat: Isten elküldött egy angyalt, mert az igéjén keresztül szeretett volna hozzám szólni, bár Biblia épp nem volt nálam, Ő mégis megoldotta, és a legkevésbé sem érdekelte, hogy szipogok és kócos vagyok, és furcsa, mert Ő ilyennek szeret. Gyakran megállok az emberek tömegében, figyelve őket: hova tartoznak ezek a talmi mosolyok, hova tartoznak ezek az ostoba szavak, hova tartoznak ezek a félelmek, hova tartoznak ezek a tetszeni vágyó manírok? Olyan kézenfekvő a válasz: ehhez a világhoz. Ebben a világban a cukormáz rétegekben rakódik fel, mindenkinek van egy testre szabott vakoló kanala, azzal pakolja magára „a mások véleménye” alapján a matériát. Egyedül Isten képes lecsiszolni a fölösleget, smirglizni addig, amíg már nem lesz emberek felé való tetszés vágy, amikor eltűnik „ a mások véleménye”, amikor már pőrén állhatunk meg előtte. „Az örökkévalóság királyának pedig, a halhatatlan, láthatatlan egy Istennek tisztelet és dicsőség örökkön-örökké.” (Pál első levele Timóteushoz 1:17)